Csendfohász

2021. február 7-én a Csendben Nő online konferencia zárásaként vezetett “MéhCsendÜlés” Nidra elején az alábbi, mp3-asban meghallgatható vers-fohászt olvastam fel.

Kérésre most itt alább megosztom.

Hálás köszönet a Lorennek és Nadinak, a szervezőknek.

Az összes részt vevő női tanítónak, inspiráló múzsának.

Nem utolsó sorban pedig a sok-sok lelkes résztvevő nőnek!


Méhcsendülés – Nidra

(2021. február 7. – a Csendben Nő meghírdető szövege, leírás)

Egy órányi mélymerülés méhünk barlangjába.
A Csendben Nő előadás sorozat lezárásaként Gáborjáni Réka kísérésével egy Méh Nidra gyakorlásra invitálunk. Egy pár szó után egy mélyebb Nidra következik, mely során nemcsak fekszünk, de hallgatunk. Hallgatózunk, hogy önmagunk elfogadása által megnyílhassunk a méhünk kelyhéből csurranó-cseppenő nektárra, termékenységünk és kreativitásunk finom párlatára.

Túl gyakran agyalunk, túl sokat kérünk, túl gyorsan beszélünk. Túl keveset érzünk, túl ritkán élvezzük az egyszerűt, túl felszínesen hallgatózunk.
Ezekben a különleges terheltséggel induló, új “20-as években” vajon mit súg és búg a bennünk rejlő bölcsesség? Mire hív? Merre a tovább? Milyen az az ősi, mégis személyre szabottan mindig megújuló mese, vagy mítosz, mely megszületni, kimondódni vágyódik?

Bár nagy kérdéseink mindig vannak, mégis: ebben a rövid, mégis mélyre ható Nidrában nem keresünk semmit, hanem megpihenünk. Így talán a bennünk élő, bársonyos, termékeny tér is megérinthet végre minket.


Csendfohász (7 perc)

Pixie Lighthorse után, szabadon
Zene: Klaus Wiese, Maquam

(Élőben zene nélkül hallhattátok, de ide, a Nidra hangulatát újra felidézendő, alákevertem Klaus Wiese zenéjét.)

Üdvözöllek drága Csend!

Isten hozott nyugodalmas zajtalanság.

De jó, hogy egy kicsit hang nélkül lehetek!
Hangszálaim hálásan pihenhetnek, a torkom ellazul.
A máskor távolba zengő hangom végre, ismét, hangtalan rezgéssé finomul…

A csendem nem némaság! A befelé hallgatózásom nem begubódzó bénultság!
Csak parttalan monológjaim ideje halasztódik. És hiszem, mert tudom, hogy ismét eljön majd a jó gondolatok kimondásának az ideje.
De most, drága Csend – segíts elköteleződnöm! Hadd tartsak beszéd böjtöt!

Hadd álljon le végre gondolataim és aggodalmaim árama. Kikapcsolni vágyom mindenből, ami nem önmagam létezésének bársonyosan puha és elfogadó ölelése.

Tompítsd az elmém csapongását, és kapcsolj engem a légzésem hullámaihoz! Vigyél el abba a nyugodalmas térbe, ahol saját szakralitásom ereje tart meg kényeztető védőburokban.

Tarts kérlek távol attól az ócska berögzüléstől, hogy ami van, azt rögvest megérteni, megoldani, jobbítani akarjam. Nem akarok felugrani és leírni azt, nem naplózom rögvest! Hadd távozzon az is! Ne vékony papírlap tartsa, hadd csurogjon bele a Föld megtartó erejébe!

Csend, engedd, hogy érzékeim visszatérjenek az eredendő, békés befogadás állapotába! Hadd lásson szemem csukva, hadd halljon a fülem a nesztelenségen túl, nyelvem hadd pihenjen!

A szám és a torkom laza kapuként tárul.

Kintről be.
Fentről le.

Burkolj be csend! Védj meg a versengő fecsegéstől, és az éhes fülektől!
Ringass el a semlegesség egységesítő hullámain! Hadd merüljek bele a béke méhébe!

Az apróbb zűröket engedd űrré bomlani, a többi zavart oldd, és enyhítsd a sóhajaimmal!

Minden sóhajom a megpihenés paplanos alapzata iránti hála, a mélység értékelése lelkem újra felépülésének alapja.

Hadd élvezhessem ebben a hétköznapi, felszínes csacsogástól mentes barlangban a Semmit. Hadd találjak rá ebben a Mindenre.

Nem kívánok kívánni. Hadd pihenjek a nem-akarás könnyűségében.

Elég az elég.

Ha álmodnék, álmaim hadd vándoroljanak őseim és sejtjeim gyógyító bölcsességének menhelyére. VISSZA-emlékezés nélkül hadd öntsön el az öröklét emlékezete.


És mikor majd ébredek, adj időt a nyugodalmas visszatérésre! Lelki szemeim általi látásom képeit hadd ne szórjam túl hamar a külvilág felé.
Emlékeztess, hogy a hang nem az egyedüli módja a híradásnak.


És engedd, hogy a hozzám közellévők is részesülhessenek megújult Jelenlétem hangulatából és erejéből. Hadd tegye számukra is lehetővé a visszavonulást, a jól megérdemelt pihenést és az újrakezdést.


Samhain ünnepén: ima a veszteség és az elmúlás történetek tanulságaiért

Csendes, és mély hálával a veszteségüket megosztó nőknek és édesanyáknak

Max Richter, Elena e Lila
(csak zene, olvasás közbeni hallgatáshoz, a verses változat alább található)

„Samhain ünnepe arra késztet minket, hogy elengedjük a Földről, a csillagokról, saját lelkünkről való előzetes értelmezéseinket, és azokra puszta (lecsupaszított) valójukban nézzünk ismét, friss szemmel. Samhain és Halloween valójában nem a Másvilág felé fordítja tekintetünket, hanem saját világunk mélyebb szemlélésére invitál: a mély álom bugyraiból ráébredhetünk, hogy a minket megszülő világegyetemnek nem pusztán lehasadt fragmentumai, hanem annak élő, aktív résztvevői dimenziója vagyunk. Lelki mélységeink talajából való merítkezésünk emberségünk átható erejébe avat be minket.”

Jason Kirkey
The Salmon in the Spring: The Ecology of Celtic Spirituality


Kedvesek,

Ismét jön az a bizonyos időszak, amit évek során annyira megtanultam szeretni… Az ősz vége a materiális és a misztikus terek kereszteződésének ideje. Önmagunkba való beavatódás lehetőségeinek kezdete.

Bizonyos kor fölött az elkerülhetetlen változás nem ijesztő már, sőt: megerősítő és megnyugtató az, ahogy a ciklikusság úgymond, „felütés mintákat” ad. A kerék ismét fordul: az évnek ebben a szakaszában a finom észlelésünket elvakító nyári és kora őszi fényből, a tél sötétjéhez közelítünk: tapogatódzásaink kiélesednek, a fátyol vékonyodik, elillan, fellebben.

Furcsa, mennyire nem szeretjük ezt, pedig lehetne másképp, és erről írok majd lentebb. De ugyebár ígértem, hogy a költözésünk után is írogatok Nektek, és mesélek időnként a kelta hagyományokhoz kapcsolódóan is…

Úgyhogy íme, kezdjük ezzel:


Samhain

A kereszténység előtti kelták ilyenkor ünnepelték Samhain-t (ejtsd: ˈsaʊ.wɛn) számukra (érdekes módon) ekkor kezdődött az Új Év. Persze ez csak azt lepi meg, aki nem tudja, hogy a kelta gondolkodásban mennyire benne van az ellentétek eredendő egységének gondolata… Úgy is fogalmazhatunk, hogy számukra evidens volt, hogy a dolgainknak egyszerre él, párhuzamosan érvényes a színe és a fonákja is: a halálban az újrakezdést vették észre, mint ahogy az élet  kiteljesedésének (pl.nyári) csúcspontjain az elmúlásra emlékeztek.

Samhain persze legismertebb formájában a halottak ünnepe is: azt tartották, hogy mindazok a lelkek, akik a megelőző év során távoztak világunkból ilyenkor még egyszer átléphettek az élők világába nyíló kapun, még egyszer átjárhattak a Másvilág és a miénk között.

De Samhain mégsem a halottainkról szól igazán, hanem az elmúlás minőségének tiszteletéről.

Samhain ünnepekor arra figyeltek, ahogy az Élet és a Halál kézfogásából egy új tér nyílik: a hibernálódás, a félálom, az inkubálódás anyaméhre emlékeztető, befogadó és várakozó tere. Ez a mi világunkban szinte egyáltalán nem értékelt, transzformációs, Metamorfikus Homály. A kihagyhatatlan, megkerülhetetlen kettős egység tapasztalata.

Ebben a homályban való toporgás az Őseink számára egyszerűbb volt: ők a fény mellett még tisztelték a sötétséget is. Nem is féltek (annyira, mint mi) a halállal szembe nézni, és a sötét mélységekben új kezdetet úgy látták mint a föld mélyén készülődő magvakat.


Cailleach

Volt nekik egy segítőjük is ebben, akit a kelták úgy hívtak, hogy Cailleach (ejtsd: ˈkaljʌx vagy ˈkaelix ). Ő a neolitikus korig visszanyúló, ókori mitológiákban és néphagyományokban a sötétség bölcsességének megtestesítője, nagyerejű, isteni banya.

Cailleach a kelták nyelvén öregasszonyt, boszorkányt (de tiszteletre méltó apácát, illetve “arcát fátyol mögé rejtő asszonyt” is) jelent. Neve etimológiailag kapcsolódik a későbbi angol “chalice” – vagyis kehely szóhoz – lásd az élet lehelletét rejtő Grál kelyhe, amit persze értelmezhetünk a teremtő és varázslatos boszorkányüstként is.

Írország, Skócia és Anglia földjén Cailleach megtestesüléseiből sokat számon tartottak, a kelta mitológia nagyon sokszor említi őket – illetve annak idején nagyon sok hegyet, dombot, barlangot, vagy ősi kőépítményt neveztek el ezekről a nőkről.

Cailleach az egyik legősibb mitológiai entitás, a kelta hármas istennő egyik arculata (a lány és az anya mellett). Kapcsolatban áll a bansheekkel is – ők a létezés kötelékéből kiszabadult, másvilági vad asszonyok. Az ő fülsüketítő és vérfagyasztó visításuk az, ami elriaszja énünk haláltól rettegő részeit, de erre mondják ők azt, hogy “good riddance” (jobb is tőlük megszabadulni), hiszen ezen szorongásaink végsősoron beszűkítő, pont hogy az élet teljes megélésétől visszahúzó félelem béklyókká válnak. A banshee-k visításánál csak ezen béklyók lehullásának csörgése lehet ijesztőbb sokunk számára… (mert ugye, akkor általában kiderül, hogy mi is az, ami tényleg velünk marad).

Cailleach hozza el a telet, ő az elmúlás és a majdani újjászületés úrnője. Az, hogy képes az időjárást uralni, élet és halál feletti hatalmát bizonyítja: persze, hogy félelemmel vegyes tisztelettel tekintünk rá.

Amit nehéz róla elhinni, mármint akkor, ha nem találkozunk elégszer vele (ezzel a minőséggel) az az, hogy milyen biztos vezető is ő: pont az, akibe életünk sötét periódusai során belekapaszkodhatunk, megtartó nagymamai karjaiba belehullva az elmúlásainkon át az ő bennünk munkálkodó minősége segít megérkezni az újjászületéseinkhez.

Ő a földek és mezők védelmezője is: ő igazán tudja, hogy a tél hideg és keményre fagyott földje milyen komposztálódáson megy keresztül ahhoz, hogy a tavaszi termékenységtől burjánzó talajjá alakuljon.

Ökölógiai értelemben is hatalmas tanítást rejt az ő üzenete a mi társadalmaink korlátlan gyarapodási neurózisának és ragadozó fogyasztásainak kontrollálásához.

Cailleach tanítására a mai, a klíma krizis szimptomatikus tünetével is küzdő világnak rendkívüli szüksége van!


Cailleach és MI

Cailleach nemcsak a kelták közt él! Az ereje, a minősége nem múlt ki: itt él velünk, sok hétköznapi történetben, újra és újra előbukkan…

Igazán észrevehetnénk ezeket a történeteket! Igazán odafordulhatnánk azokhoz, akik életükkel, sorsukkal megosztják ezeket velünk… Lehet, hogy más lenne ez a világ, ha Cailleach, a Banya, az elmúlásokkal és veszteségeivel szembenéző asszony, az idősődő nő (néha boszorkányos, sőt elviselhetetlen) minősége, tanítása nem lett volna sutba hajítva pár évszázaddal ezelőtt. Kapcsolódnunk kellene, találkozni vele, újra és újra… Hallgatnunk kéne, mit mond, és milyen érzéseket vált ki belőlünk az, amit mond!

De erre megsüketültünk és érezni se akarjuk az érzéseinknek egy bizonyos spektrumát…

Ráadásul félreértésekben vergődünk. Azt hisszük, ráncos, és öreg arcától menekülni kell, veszélyt látunk figyelmeztés és tanítás helyett.

Sajnos felejtésben élünk.

És sajnos: nem szeretjük eléggé az elengedéseinkből születő ajándékainkat.

Tudatlanságunkban gyakran nem is vagyunk kíváncsiak rájuk. Gyakran arra sem vagyunk nyitottak, hogy meghallgassuk azt, amikor a “Metamorfikus Homály” bugyrait és barlangjait megjárt kortársaink, néha egészen közeli barátaink, vagy akár a tanítóink mesélnének róla nekünk.

Én magam nem ritkán hallgatok veszteséggel küzdő kismamákat, nőket, asszonyokat, akik máskor (szinte bocsánatkérőn) magukba fordulnak, mert veszteségeikből fakadó kincseikre senki sem kíváncsi. Érzéketlen (az együttérzéssel köszönőviszonyban sem álló) sajnálatunkban megfosztjuk őket a megosztás katarzisától, ezzel pedig magunkat a mondataikból és szemükből kiáradó Cailleach erejétől…

De hát miért? Nem mintha tudnám, de talán a pillanatnyi erő, vagy védettség, megóvottság látszatáért? Félünk, hogy a fájdalom elér hozzánk? Megúszni szeretnénk? Kerülni, azt, ami ráadásul úgyis elkerülhetetlen?

Látszaterő….

Vagy esetleg mert azt érezzük, nekünk kellene bölcsnek lenni? Útmutatást adni? Helyettük megoldani? Miközben fogalmunk sincs mit is mondanánk?

Az okoskodás gőgje…

De Cailleach társaságában nem mi osztunk, nem mi adunk, a támasztás legfeljebb a figyelmes és érző jelenlétünkből fakad. Ilyenkor sokkal inkább – mint kislány a nagyanyja térdén hintázva: tanulhatunk. Tanulhatnánk.

Én általában hálás szívvel az előttem sírónak: ezt mindig megköszönöm.

És idén a holtak és az elmúlás napjainál a saját halottjaim mellett emlékezek minden ilyen, az elmúlásaival és veszteségeivel küzdő, bátor nőre!
Ma éjjel értük és nekik mondok imát.


Ima…

Pixie Lighthorse tollából, amit egy korábbi csoportom számára fordítottam le, és amit most nagy szeretettel osztok meg Veletek, kedves a Homályon innen és túl lévő Nőbarátaim.

Illetve küldöm hálásan minden épp a Metamorfózisukat élő, szülésre és újraszületésre várakozó, gyönyörű nőnek, remélve, hogy Nekik is segít annyit, mint annak idején nekem.

Mp3-as változatban is meghallgatható. Alatta pedig átiratban olvasható.

Pixie Lighthorse: Ima a Metamorfózishoz

(ford. Gáborjáni Réka
zene: Max Richter, Elena e Lila)

Köszönöm, hogy segítesz meglátnom töredezett részeimet – mert azok is értékesek, és szépek!

Köszönöm, hogy segítesz a Föld mélységeibe beleengednem mindazt, ami a lelkemet nyomja, és hogy segítesz meglátnom, hogy milyen fontos az, hogy elég bátor legyek érezni!

Köszönöm, hogy tisztára pucolod a testem, a szívem és az elmém az évek során felgyülemlett feszültségtől és az eddig megszólítatlan szorongásoktól.

Segíts nekem, hogy nemet mondjak arra, hogy a bántások és önsanyargatások szabják meg a jövőmet!

Segíts, hogy a saját, erővel és kitartásokkal teli történetem szerzője lehessek miközben újjászületésben vagyok.

Segíts saját kezeimmel letépni magamról a már feleslegessé vált rétegeket és segíts, hogy elhigyjem, hogy saját erőm áramoltatása valójában könnyed feladat!

Segíts, hogy lelki felajánlásaim avarszerűen hulljanak a földre, mert a látható felszín alatt buzgó világ megérdemli, hogy részesülhessen belőlük! Intenzív érzéseim cipelt súlya hadd táplálhassa a lelkem talaját!

Engedd, hogy a holnap jólétének magjait ma elültethessem, és könnyeimmel locsolhassam őket!

Engedd, hogy a bánat recsegő-ropogó börtönfala a jövő szabadságába való befektetés lehessen!

Amikor a gyászom oldódni kezd, hadd érezzem a szívem megkönnyebbülni, és a fájdalmam úgy elengedni, mint azt a pitypang teszi elreppenő kívánság-magocskáival!

Engedd, hogy ezek a magvak, a múlt komposztálódó traumái és a jövővel kapcsolatos remények csillapíthassák a gyermeki vágyamat arra, hogy a nyár soha véget ne érhessen! Fedd be őket védelmezőn a természet közeledő, reflektáló és újraépítő évszakára felkészülve.

Nyiss meg engem a megtisztulás visszatérő alkalmaira, hogy megadhassam a testemnek, a lelkemnek és a szellememnek azt a figyelmet, amit megkövetel.

Hadd lehessek saját jól-létem lelkes kertésze!

És tölts el a pihenés és elengedés idejére való hajlandósággal olyankor, amikor megtettem mindazt már, amit a pillanat lehetővé tett.

Én pedig Bízom Benned, hogy Te elvégzed a munka fennmaradó részét az álmaimban, amíg én pihenek.

Pőreségünk viselete – hangetűd

p044ghhz

Változó Világunkban most a NŐK levetkőznek… Letépik magukról túl szűkre sikeredett ruháikat. Visszaadják nem igazán magukra szabott kölcsön-rongyaikat, melyekben a szabad mozgás és a T.Á.N.C. lehetetlen.

Nem kellenek már azok a ruhák, melyek formába szorították vadságukat.

A nők mostanság szekrényeiket ürítik…

Saját, belső divattervezőjükre hallgatnak. És mindegy is, mennyire érzik magukat sérülékenynek ruhátlanul: most ott állnak pőrén, hogy megláthassák magukat.

“Milyen legyen a szabása az új ruhának vajon? Milyen anyagból készüljön, milyen tapintású, milyen színű legyen?” – hümmög magában, válogat és gondolkodik sok nő mostanság valahol ott belül…

Olyan ruhákat választanak most, amik testük és lelkük táncát felélesztik, inspirálják.

Változó Világunkban most sok nő Szakrális Menyasszonyi Öltözékét álmodja meg.

De…
Még ezelőtt…
MOST…
először azt próbálgatják, hogyan is tudják saját bőrüket pőrén,

kényelmesen, elfogadással, önszeretettel

viselni és elviselni…

 

Meditatív hangetűd kincses elcsendesedéshez

Eredetileg 2018. decemberében megosztva.

2020 dec. 21-én indul a Téli kuckózós Nidra és Rasayana nőknek programom (online).

Részletek itt: https://gaborjanireka.com/2020/11/20/teli-rasayana-a-melypihenes-muveszete/

Az Ünnepekre  Nektek
Bársonyos Barátnőimnek,
nagy szeretettel …

… egy kis csend …
… egy bögre tea …
… 5 perc béke …

… hallgasd, olvasd, vagy mindkettő …

Vajúdó Világunkban a Nő olyan helyre ért, mely eddig rejtve volt előtte. Nem látta, mert nem láthatta, előtte még más dolga volt: ajándékba kapott kincseit és tehetségét nagylelkűen osztogatta, amije volt, azt teljes szívéből, méhéből bőséggel ontotta.

Ez a felajánlás nagy merészség volt részéről, de maga az ajándék nem érte be kevesebbel. Ajándékára nagyon vigyázott és az ennek fejében megóvta őt.

Viszonzásképpen.

Vannak átható, átitató, átalakító, áramló és áramoltató kincsek, fények, dallamok, szavak, illatok: ezek csordulásig kitöltik kelyhüket és a peremen gyakran túl is csurrannak.

A nőt ajándékai olyan helyekre is elvezették, ahol nagy csend volt, lélegzetek közti pont, megállás. E helyeken meg kellett igazítani szoknyáján a fodrokat, életét újra kalibrálni, annak barázdáiban meglátni az új sorokat.

Közben ajándékaihoz egyre szorosabb barátság fűzte: eltűnt a határ az ajándék és az ajándékozott, a táncos és a mozdulat között. Senki se tudja már ki az illat és ki a kehely – érett gyümölcs lett belőlük.

a0dd4b75918cb2e954d46d7ee61f4fa2.gif

A Nő élete egyik gazdag ciklusának végéhez ért. Napok és Holdak ragyogása után a csillagok közötti sötét fény az elég Tér. Az űr bársonya párna.

Lelassult. Figyel és hallgat: miről szól az elmúlás? Kincse belül dobban, a szívéből súgja, hogy önmaga bimbó állapotainak még mélyebb szelencéjében nyílásra készen áll az ajándékok jutalma, a kincsek ajándéka.

Ő maga pedig csendben áll, időtlen pillanat végtelenségében jelen.

Él. Érez.

Más az illat, más az íz. Új és friss. Gazdag, bőséges korábbi élete pedig őszülő hajfürtök palástjaként hullik mögé a földre – vissza nem fordul, hiába is nézne, kifolyik ujjai közül a lét.

Új ajándék, új érkezők új kelyhe ő, aki most vár és pihen. Kezeivel kertjében rózsáit simogatja. Olvas, süt, főz. Fest, takarít, hallgat. És sokat teázgat magában.

Ez a ciklus azoké, akik kincseik mélyéről kortyolnak.

Nagynéném, Gáborjáni Klára és a rádió

A dédunokáknak, Lucának, Zsombornak és Liának

A női egészséggel kapcsolatos podcast sorozatomnak ez a nyitó adása rögtön – egyben – rendhagyó is: nagynénémnek, Gáborjáni Klára rádiószínésznőnek tisztelgek benne.

Az alábbi cikket és verseket olvasás közben (ha van kedved) a fenti linkeken meg is hallgathatod, illetve az oldal legalján feliratkozhatsz e-mailes Réka Rádió követésre is.
Ajánlom!


Ez itt a képen Nagypapám, Szabó Lőrinc és a fiatalon, 49 éves korában, gyermektelenül elhúnyt Gáborjáni-Szabó Klára (1923-1972), vagyis Kis Klára, a nagynéném – szavalóművész, aki az 1945 utáni Magyar Rádió színtársulatának egyik alapító tagja, illetve a hangalámondásos filmek után megjelenő új szakma, a szinkronizálás egyik korai hősnője (szinkronszínésznő) volt.

Nagyon sokan emlékeznek rá a régiek közül a különlegesen szép orgánuma miatt. A maga korában híres volt, de az “évtizedek vihara” az ő emlékét is elsodorta, gyönyörű hangját elhallgattatta (már életében is, részben politikai okok, részben személyes drámák miatt). Azt gondoltam, essen róla is szó, főleg most, hogy indul ez a Réka Rádió projektem.

20181128_154200.jpg

Olyan nagyokkal dolgozott együtt a háború után, mint Kállai Ferenc, Csákányi László, Psota Irén, Szirtes Ádám, Szemes Mari, Soós Edit, Mádi Szabó Gábor, Bárdi György, Benkő Gyula, Horváth Tivadar, Bitskey Tibor, Gera Zoltán (te jó ég, de jól esett most leírni ezeket a neveket, önmagában egy időutazás…).

Kis Klára élete nem volt könnyű. Fiatal lány korában operaénekesnek készült, különösen Wagnert szeretett volna énekelni (Nagyapa a Walkűrből a Wotan búcsújá-t le is fordította neki magyarra, “csak úgy, mert miért is ne?”). De végül először Kolozsvárott színészkedett, majd ugye Pesten, akkor már főleg a hangjával dolgozva. Az, hogy milyen átszellemülten tudott a hangjával játszani, általa mély hatást kiváltani, az a Kis Klára 14-15 éves korából származó, korai versből is kiderül:

Kis Klára énekel
Mintha szellemeket akarnál
idézni, óriásokat,
kiknek hatalma elragad,
úgy ülsz néha a zongoránál,
úgy énekelsz: a túlvilágba
kapcsol valami titkos és
ijesztő átlényegülés,
az isten vagy a semmi vágya.
A zene érlel. Mint imában
a bűnös, vagy mint nyers vasak
a villamos tekercs alatt,
átváltozol az áramában
s oly erő száll meg, oly varázslat,
hogy már te tanítod apádat.

Ezt fűzte hozzű később Szabó Lőrinc a Vers és Valóságban:

Ebben az időben Kisklára 14-15 éves lehetett. Tulajdonképpen a Zeneakadémiára járt és Wagner-énekesnő szeretett volna lenni. Én már 5-6 éves korában rendszeresen elvittem az Operába, ahol a nagy szimbolikus mesejátékokat itta magába és a wagneri zenét legfőképpen. Otthon aztán mindent énekelt, és már akkor többet tudott persze szakmailag, mint én. Egy ízben – ez idő tájt – Debrecenben nyaralván a nagymamájánál, a mai Déry Múzeum melletti lakásuk udvarán 5-6 további kartársát operatársulattá szervezte és hihetetlen módon „előadták” a Walkürt, amelyet az utcáról bejött rendőr is végighallgatott. Erről én egy névtelen színes riportot írtam akkor Az Estbe, elhallgatva persze a valódi személyt, és csak a gyermeki érdekességet tárgyalva meg. – Kisklárának majdnem abszolút hallása van, Lócinak abszolút.

A gyerekek melletti tapasztalások Nagyapámat talán mindennél jobban, de az biztos, hogy egész különleges módon érintették meg: az Élettel küzdő-birkózó, szenvedélyes lelki adottságú emberként nehezen lelt ő hétköznapi nyugalomra. Ismert az évekkel korábbi Különbéke c. verséből is, hogy a gyerekek, a saját gyerekei társaságából merített erőt a környező Világ gyakori brutalitásával szemben:

(…) különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.


A fenti videó klipben, a Rátóti Zoltán által felolvasott részletből kiderül, hogy Lánczy Margit, az akkori Nemzeti Színház színésznője egy ponton csokorba gyűjtötte a gyerekverseket egy előadás erejére. De nem kellett sokáig várni arra, hogy Kis Klára, bizonyos szempontból még hitelesebb módon adja elő őket.

20181128_153439.jpg

A mellékelt képen látható férfiú, a kb. 3 éves Apukám (róla egy nagyon személyeset halálának 20. évfordulójára itt írtam). Lóci – akit azonban a család, így Kis Klára is csak “Pöntyinek” szólított – még kicsi volt, de Klára néném már akkor szavalta a róla szóló verseket.

Fiú ihleti, Apa írja, Lánya szavalja – “családi biznisz”, mondhatnánk… De szólt erről még Szabó Lőrinc is, egyébként pont egy rádióadásban, melynek Családi kör volt a címe (később nyomtatásban is megjelent).

Különös találkozások ezek; az apa verset ír a lányáról, s eltelik egy sor esztendő, és a verset már maga a címzett adja elő; ír a fiáról, s a költeményt a fiú nénje szavalja. (…) Otthon az egyik gyermek, a kisebbik hallgatja a rádió előtt, hogy azt a verset, amelyet az ő gyermeki töredékéből szélesített igazi költeménnyé az apja, hogyan adja elő a másik gyermek.

20181128_141452.jpg

Ekkor Kis Klára még csak tizenéves, de már “egy idő óta előadóművésznői címmel emlegetik…”, és Szabó Lőrinc is azt írja róla: “A régi Kis Klára ma már a munkatársam.”

Nagyapa utolsó képeslapja, halála előtt kevesebb, mint egy hónappal íródott Balatonfüreden (a több százból, melyeket írt) ez is nagynénémnek szólt:

Kedves Klára (kicsi),
most hallom a háziak egyik “függelékétől”, vagyis vejétől (…), hogy legközelebbi szombaton (szept. 14.?), 15 óra tájban a Petőfin, a legújabban zajlott bayreuthi játékok alapján leadják a Rheingoldot! S minden héten jön ezután valami, az egész Ring és a Parzifál. Hát ezt én mindesetre megírtam. — Egyébként ma kaptam a 2. injekciót, az idő ragyogó, a meleg nyári. … Remélem, túl vagytok a takarítás gorombáján.
Anyuval együtt sokszor csókollak:
Édesapád

Az idő ragyogó, a meleg nyári volt azon a napon is, amikor Szabó Lőrinc meghalt: 1957. október 3-án. Mi egyébként azóta gyűlünk a temetőben, immár 61 éve. Eddig csak kétszer esett az eső aznap…

Kis Klára istenítette apját. Kölcsönös szeretet, de Kis Klára számára soha be nem teljesülő lány szerelem volt ez: talán ez izzott a hangjában is – melyet sajnos már nem hallhatunk (kerestem, de nem leltem tőle hangfevételt, pedig szerettem volna, ha ide egy olyat is beilleszthetek). Ő maga ezt írta édesapja halála után nem sokkal:

A nagy költővel, Shakespeare, Goldoni, Kleist, Racine s összes “örök barátai”-nak fordítójával a színész-gyerek hosszabb ideig szeretett volna együtt dolgozni, játszani, mesélni. Megérni a “2000”-et, ahogy ő is remélte Barátaimhoz című versében.

Nem így lett.

Közvetlen halála előtt még beszámolhattam neki arról, hogy a Huszonhatodik évből mondok szonetteket Timár Józseffel a Rádióban. Sem ezt az adást, sem a többit, ami aztán jött, már nem láthatta, hallhatta. A Tücsökzenéből mondtam temetése televízió-felvételének képei és gyászzenéje alá, öcsém, Lóci tévés rendezésében a Sírfelirat című verset.

Az utolsó altató “mesét” én mondtam neki…

Én magam Kis Klárát kisbaba koromban ismertem. Akkorra nagyon nehéz, és hosszan elhúzódó betegség, morfium epizódok, újraéledések drámái után, már csak ágyban fekvőként. Igazi emlékem nincs is róla, hiszen másfél éves voltam, amikor elhúnyt. De legendákat ismerek arról, hogy én, az egyszem utód, Lóci lánya, Kis Klára unokahúga kisbabaságommal milyen hullámveréseket idéztem elő a “két özvegy”, nagymamám Klára mama és nagynéném Kis Klára szívében. Anyukám elmesélése szerint (furcsa, de így van) leginkább hanggal kapcsolódtunk. Kis Klára el volt ragadtatva a gőgicsélő hangoktól, és azokat a lehető legnagyobb színészi átéléssel ismételgette akkor, mikor én épp nem voltam ott. Mintha még hozzám is a hangjával tudott volna a leginkább közel kerülni.

Nem hiszem, hogy családom tisztes tagjainak lépteit valaha is beérem, de az biztos, hogy hálásan sétálok a nyomdokaikban.

Ezeket a rádió adásokat tehát – többek közt – Kis Klárának a rádiószínésznőnek ajánlom.

Végül pedig álljon itt egy kevésbé híres Kis Klára vers, a Lóci versek (több, mint) méltó párja, melyben a költő apa (ismét) a gyerek, a lány, illetve a benne épp bontakozó Nő által látja meg a káprázatokkal könnyen összetéveszthető szépséget – és a valóságot:

Káprázatok
Játékot vettem, mikroszkópot,
zsebbevaló kis vascsövet
és lelkendeztem, hogy milyen szép
a légy, a virág, a szövet,
hogy szemem most a millimétert
arasznyira tágítja szét
és végre látom, megtanúlom
a valóság szerkezetét.
Mesebeli meglepetések
rajzottak elő: túlvilág
(vagy inkább alvilág) derengett
szemembe a kis csövön át
és nekem tetszett a varázslat,
hogy szétbontom a látszatot
és szint, formát és összetételt
kiigazitok, átszabok,
ugy éreztem, hogy óriás lett
bennem erő és értelem
és kaput nyit, mint soha eddig,
elém az egyik végtelen:
uj szervem nőtt, isteni látás,
ragyogott, repült az agyam:
mint égbe a pilóta, én úgy
fúrtam az anyagba magam.
Lassan mégis elszomorodtam.
Bámultam még, bámultam a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima
papir mily vad terep, – de láttam,
hogy a sok igazság alatt,
melyet a tükrös, lencsés műszer
ceruza-teste megmutat,
uj igazság van s azt is ujra
tovább lehetne bontani
s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,
egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
uj káprázatba szédül át.
Végül idegen lett az uj szem,
a mindentlátó öntudat,
s fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem a világomat,
szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
pontokká a szirmok szinét,
és letettem a csodagépet
(az utas hazaérkezik)
és felnéztem, mint aki ébred
(vagy talán ép most álmodik?):
felnéztem, az ablakra néztem,
s ki a kertbe, az orgonás
tavaszba (dél volt, közönséges,
szokott ünnepi ragyogás):
közönséges emberi szemmel
néztem, soká s bizonytalan,
az életbe (melyben ki tudja
mennyi tény s mennyi mese van):
a fénybe, káprázatba néztem…
S jött lányom, a kis Klára… És:
– Akarsz látni valami szépet?
– húztam magamhoz – gyere, nézz,
nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…
most majd jól látsz… – S míg a gyerek
a valóságot leste (mint én
az előbb) és lelkendezett,
én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,
s a gyönyörű mozdulatot,
mellyel a cső fölé hajolt: a
hazugságot, a látszatot:
őt bámultam, minthogyha csak most
venném észre, hogy… – Jaj, milyen
nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –
és én lehúnytam a szemem
s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!
Nem hittem volna!… – S ebben a
pillanatban ragyogni kezdett
előttem, ahogy még soha,
valami fény ragyogni kezdett
s a ragyogásban ujra őt
láttam: ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:
s valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –
– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, ugy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.

Szeretettel,

Gáborjáni-Szabó Réka


(A cikkhez a családi anekdotákon túl Sándor Judit, Liszt Ferenc és Kossuth-díjas operaénekesnő, Kis Klára egész életén átívelő, legjobb barátnője által írt könyvet is használtam. Címe: “Szeressétek a gyermekeimet!”. Szabó Lőrinc, a költő apa. A Móránál jelent meg, 1982-ben.)