Először is: #metoo #velemismegtortent
És égbekiáltóan fontos ezt kimondani, kitenni (magunkból/-tól) tisztán elkülöníteni szexuális vagy egyéb, akár “szubtilis” – ha van ilyen – erőszak kapcsán!

Aztán másodjára, az eredeti topik tovább gyűrűzését, a reakciókat és viszont válaszokat, ujjalmutogatásokat látva már kettősek az érzéseim. És őszintén: türelmetlen vagyok, és (stílszerűen) KIB*SZOTT elegem van. Nem igaz, hogy még mindig ezen a szinten tartunk!!

A haragom nemes, de attól még -remélem- perzsel. Viszont nem kifelé éget, nem másokat, nem a (szexuális vagy emberi vagy akár politikai értelemben vett) agresszorokat küldené máglyára, mint régen boszorkányokat, hanem saját belső szabotőrjeinket, önmagunk erejének befojtóit.

Még egyszer: alapvetően az egészet üdvözlöm. Különbséget KELL tenni erőszaktevő és elviselő között magunkban. Már csupán a kimondás (ez esetben online, virtuális közegben, közösségben támogatott) LEHETŐSÉGE nagyon nagy erejű, fontos, önmagában is gyógyító.

De stáció csupán.

Figyelem a folyamatot, és várom, nagyon várom, hogy sikerüljön nekünk, mindannyiunknak, kitörni a más okokból magunkra vállalt és/vagy szexuális (s egyéb) zaklatás által ránk oktrojált áldozati szerepből, amit akár megszületésünk legelső pillanatában akaszthatnak ránk!

Sajnos ez értelemben sok helyen látok torzulást, elakadást (a #metoo kampányban is). Mert azt is kell tudni, épp a trauma túlélők eseteiből tanulva, hogy a kikiáltás (köpés, hányás, sírás) mellett is szinte kivétel nélkül minden egyes esetben van egy pont, ami után a kettő (külső és belső) közt már nincs különbség.

Rettenetes, de igaz: önmagunk oppresszoraivá válhatunk, váltunk. A durva, agresszív energiát internalizáltuk, megfogantunk vele, és kinyilvánítjuk. Van aki önpusztításig fajulva befelé, van (szerencsésebb?) aki öklét más, vagy az ég felé rázva kifelé. Van, aki befelé és kifelé egyaránt!

Tükör és képe eggyé vált, és önmagában a végtelenségig ismétli saját lenyomatát.

Mondhatjuk, hogy ez az igazi kibaszás! Nem elég az, hogy megtörtént, de még tovább is él bennünk?!?!! Fájdalom, de tény: újra és újra lejátszódik bennünk az erőszak eseménye.

A narratíva végtelen.
Ha hagyjuk.

Azt mondtam, a közösségi kimondás fontos. Az értés is az. Komplikált a lélek, a sajátunké pedig mindig a legzavarosabb.

Nehéz és nem túl divatos ez a gondolat: az erőszaktevővel való szörnyű viszony intenzív, életre szóló pecsét, mélyre égett “billog”, de sok nőnek mégis az emberi élet gyakran még elviselhetetlenebb sivárságából nézve mindig többnek tűnik, mint a semmi. Nem az erőszak az (természetesen), ami rabul ejtő ebben az értelemben, hanem az intenzitás. A “bármi”. Van amikor a fájdalom (újraélése így vagy úgy) elviselhetőbb, mint a rettegett magány, a hiány és a szeparáció.

Ha vérzünk, érzünk!

Hihetetlen mértékű hiánnyal dolgozom a nőkkel, nap mint nap. Hogy erre mennyire mernek ránézni egy-egy találkozás során, változó. Mély sebek ezek. Beforrni tudnak, gyógyulni teljesen ritkán, talán soha.

De hát remélek. Potenciált látok egy ilyen hullámban is. Tisztuljanak ezek a gennyező sebek.

Mégis: örülnék, ha távolabbra néznénk. A perspektiva lehetne határtalan.

Ne rekedjünk meg a kimondatlanságnál, de ne is álljunk meg a tehetetlen dühnél, ami hangos, de túl messze mégsem ér – az ökölrázásnál van nagyobb erő.

Nézhetnénk a kút aljára. Mehetnénk a hányingerünk és fájdalmunk mélyére. Megízlelhetnénk annak keserű, de medicinális minőségeit.

Sírhatnánk. Nyílhatnánk.
És ölelhetnénk.

Merhetnénk önmagunk lenni, és magányunk teljességéből újjászületni, újra foganni, szeretetet szülni.

Nagyon, nagyon drukkolok magunknak, nőknek, férfiaknak, fiainknak, lányainknak!

Merhetnénk merülni.
Merhetnénk merni.