Ma kora reggel, telihold másnapján, a Kissvábhegy tetejére érek (“bár a kutya nem / a kutya sem / jött velem”), s azon kapom magam, hogy őrültként kalimpálok a kezeimmel, s a lábaim sem érik nagyon már a földet (“tánc”?), épp csak hogy megérezve a hátam közepébe fúródó, némi rosszallással átitatott kíváncsiság tekinteteit…

Az egyik női jóga órámra készülök így éppen (“de jó nekem!”), becsatlakozva a női megérzésekkel dús “áramba”. Hogy is szokták mondani? Mi is van a “mezőben”? Miről is van szó ma (és ebben az évszakaszban)?

Változások szelét hallom… A csatornán süvítünk épp át… Szoros, nem szoros: ez van! Nem kérdés, nincs választás. Ezen most ha akarjuk, ha nem, át fogunk születni. Azért jó, ha azt is tudjuk, hogy valami (“tán egy nyílt partszakasz?”) vár ott túlontúl.

Viszont … Drágáim … saját belső életigenlésünk hangját meghallani, saját magunk egyéni ízű joie de vivre-jébe belekóstolni k.i.h.a.g.y.h.a.t.a.t.l.a.n. most! Több mint, jó dolog (mint ahogy nem is olyan könnyű, mint azt elsőre sejtenénk.)

… Felelősség! Kötelesség! … 

Tehát megkérdem (főképp magamtól):

MI AZ, AMI ÉPPEN MOST GÁTOL? 

Mi állítja meg azt, hogy éppen itt és most jelen légy — s nem is csak akárhogy, nem úgy mint az előbb, és nem úgy, mint majd holnap, hanem a pillanatban teljes Ön-Magadként? Az élet csatornájaként, áramlóan-állandóan változó, megfogalmazhatatlan, bekategorizálhatatlan, megragadhatatlanul lágy jelen-lét-erőfolyamként.

Nem félelmekkel csonkított magadként. Nem elvárásokkal kicicomázott magadként. Hanem cenzúrázatlanul hatalmas Ön-Magadként. Az életigenlés erejétől szerényen, a nyafogások és kifogások szorításából felszabadulva, valójában semmiként, s mégis mindenként.

Olyan kérdés ez, ami számomra mindig érvényes, de most az évkör szezonális energiája támogatja, sőt, szinte megköveteli tőlünk hogy erre ránézzünk,  úgyhogy Drágáim:

Indul a tavasz… mint egy kipattanni készülődő rügy, ébredjetek, forrongjatok, lázadjatok!  De nem valami (más) ellenében, hanem saját gátjaitok felszámolásával KREATÍVAN! Használjátok ezeket az erőket Ön-Magatokért! Nem értelmetlenül, nem oktalanul, hanem legbelsőbb, legfojtogatóbb görcseitekből, legszorosabb korlátaitokból kirobbanva, újra szülve magatokat — itt és most (és mindig)!

Farkasokkal, vagy nélkülük, fuss! Fuss, Drága fuss, ahogy tudsz!

Fuss, míg végre kiszabadítod Ön-Magad — magadból!

Hozzá zene (pasival 😉 )