Szeretem a lassú reggelek elégiáját.

Szeretek  a meleg takaró alá bújva azzal a “bizonyos” néhány kedvenc lélekkel pusmogni titkon. szeretem a cicásan keresztbe nyújtózkodást, épp hogy csak elérve az ágyam túlsó oldalán tegnapról ott maradt kávésbögre üresét. szeretek kitámolyogni a hideg konyhába és elkészíteni a gyerekeim uzsonnáját.

Szeretem a pillanataimat, amikor leülök (pénz-paripa helyett) a papír elé és azt, ahogy rituálé-szerűen jó reggelt csókolok bele rétegeim mélységeibe. szeretem belemártani a tollat fogó ujjaimat lelkem szivárvány árnyalataiba, ezekből valamennyit az arcomra pancsolni s így készülődni a reggeli tükörbe nézésre és arra, hogy “ma hiszek”.

Szeretem reggeli táncaimat. azt, ahogy belesimulok belső uram szerelmének megragadhatatlan karjaiba. szeretem, ahogy közben belélegzem minden élő és halott Kedvesem esszenciáját.

Érzek mindent. szeretek mindent. kérdezek és megkérdőjelezek mindent. már nem igazán a “mit” és a “kit”, hanem a “hogyant” és a miért mögött húzódó “miértet”. kinyúlok a létezés szimfóniájának magas rezgésű dallamai felé. szeretem a dolgok “túliságát”.

Úgy érzem magam, mint a Földön legelsőként lépdelő Nő. érzem a talpam alatt az eredendő harmatot és hogy milyen is az … ártatlan. újszülött.

lassíts, én drága szívem!

játszottak veled, kerékbe törtek

összeszorítottak és tágra robbantottak,

megcsaltak, felszakítottak,

bánatba fojtottak és porrá égettek,

de úgy tűnik valahogy

mégiscsak

dobogsz.