A tél fordulóján a régiek szerint sóhajtásnyi időre megáll az idő kereke és a pillanatba pillantva, időtlen tükörbe nézve mit is látok „lelki szemeimmel” én?
Bár megszületik a fény, melyet ebben a még szinte sebezhető újszülötti minőségében a mi kultúrkörünkben a kis Jézus szimbolizál Karácsonykor – számomra még mindig a sötétségben lelhető bársonyos ragyogás az, ami engem hív (külünösen egy ilyen rendkívüli kihívásokat rejtő 2020-as év végén válaszokat, de legalábbis a jófajta kérdések feltevése irányába útmutatást remélve).
Amikor szokásom szerint mélyen a természetre hangolódom, ilyenkor fényességet (még) nem, de csendes vonzást annál inkább érzek! Ez a ragyogás nem kifelé árad, hanem hívása a sérülékenység erejével szólít meg engem – és persze mindannyiunkat.
Kis (őszinte?) odafigyeléssel egyértelmű, hogy a ma megszületett fény a majd tavasszal és nyáron látványos formájában még nincs sehol! Máshol kell azt keresnünk, egyébként a fától nem látjuk az erdőt, a fogyasztói társadalom által felturbózott, vagy pusztán saját múlandóságunk felismerését elfedni szolgáló, élet-ösztönünket, vágyainkat jelképező ál-csillámok közt elvétjük a hazafele utat…
De a sötét bársonyos ragyogása, a hívó csend hangja az eredetünkhöz vivő igézés.
Bár ez a ragyogás nem sugárzó, mégis erős. Ez a női misztikában sokszor emlegetett ún. „sötét fény” mágnesként vonz. Világosság nélkül láttatja meg magát, és bár olyan csendesen, mint ahogy egy nőt a még meg nem fogant gyermek lélek hangja, vagy egy régi-új szerelem emléke hívja, egyszerre a múltba és a jövőbe is vezet.
Sospiri – sóhajok hang nélkül.
Az eredetre már nem emlékszünk. Időtlen-idők óta van velünk. Elég egy illat, egy szín, egy mosoly, egy álom. Elég az, ahogy meglátjuk, amint a téli nap épp kivillan két kopasz ág közül vagy azt, ahogy egy parki pad pirosa átszúrja a környező hideg, fehér ködöt. Elég egy kis hívás és az egész tudás idéződik fel teljes intenzitásában.
Az áldást ontó vágyódás…
A nyári nap a télben úgy hív, mint távolban lévő hívja a szerettét, szerelmesét. És ez a hívás talán nem is több, mint egy érintés nélküli húzás a mellkas közepénél. De hát nem megtanultunk mi már szívvel-méhhel ebbe mint gyöngyházfényű késbe mélyen beledőlni? Forró hévvel nekifeszülni, minden fagyottságot elolvasztva, a szétválasztó téli térfalakat egybeoldva megnyílni? El-elcsodálkozva mindennek tökélyre csiszolódott, boldog fájdalmasságán?
…talán nem más, mint emlékezés.
Emlék személyek és nevek nélkül. Mélyebbről buggyanva, mint ahova fejben valaha is merülhetnénk. Testünk-lelkünk szöveteibe ívódott, genetikánál is meghatározóbb program, mely lépéseink vezérli, kötődéseinket írja, majd felülírja. Működtet, főleg, mikor a legkevésbé sem tudunk róla. Mindenképp (gondoljuk mi, bár tévedünk) valami nálunknál hatalmasabb.
Hívás…
Mint az érzet, mely a vándorló madarakat irányítja haza. Mint az északi sark, ami a tengerész tenyerében hordott iránytű kék csúcsát hívja. Nálunk bársonyos vonzás, méhünkben hordott tájoló, kozmikus tengereken nők számára adott mágnes. Irányt ad.
…és mi megyünk, mert mehetünk,
arra, ahol azok lehetünk, akik mi Magunk vagyunk.
Ezt a csendes sóhajt hallom én – és megérint a kegyelem.
Gyönyörűséges téli napfordulós merülést,
és áldott karácsonyt kívánok mindannyiótoknak!
Méhből-méhbe szeretettel,
Réka
Félreértés ne essék: a jóga nidra TERÁPIA. A leghaladóbb jógagyakorlások közé tartozik, de én főleg azért tanítom, mert a mai világunk hajtásában a mélységesen kimerült nők számára a nidra lehet az az alap, ami segít a hétköznapok (szó szerinti) túlélésében.
2003-ban tanárom volt még Szvámi Satyananda utódjának, Niranjanananda szváminak az unokamenye, Uma Dinsmore-Tuli, aki önmagában is nagyon elismert női tanító, több könyv, köztük a vaskos és lenyűgöző Yoni Shakti c. opusz írónője, akitől egyébként nidra mellett női és kismamajógát is tanultam. Nagy szeretettel gondolok rá, a mai napig inspirál a munkája. Ő egyébként a Yoga Nidra Network vezető tanára is (klinikai hipnoterapeuta és festő férjével együtt). A képen épp ő adja a nidrát egy kliensének.
A Változókor során valójában korábbi identitásunkat vetkőzzük le, önmagunkról alkotott fixa ideáink egy részéből bújunk ki. Persze ez pőrén hagy minket, érzékenyítő, sőt gyakran térdre kényszerítő folyamat, ami élesen megláttatja velünk, kik is vagyunk mi magunk: árnyékostul, fényestül. Emellett kőkeményen szembesít sok, a világunkban zajló (őszintén?) elkeserítő történéssel is. Szerencsére (ha hagyjuk) ugyanilyen intenzitással kapcsol viszont a transz világával, az ego határokon túllépő, spirituális tartományokkal is.
A menopauza olyan folyó, melynek hullámai egy őszintébb, elfogadóbb, a világgal és önmagunkkal intimebb kommunikációs viszonyba sodornak minket. Nem baj, hogy mennyit kapálódzunk közben, az sem, hogy sokszor attól félünk, a fulladás garantált, ezt túlélni biztos, hogy nem lehet… nem baj, hogy újra és újra elveszítjük önmagunkról alkotott korábbi képzeteinket, nem baj, hogy gyakran földig aláz egy-egy élethelyzet, mert a végén mégis partra vet az ár.
Egyik legrégebbi barátnőmmel annak idején, olyan helyzetekben, amikor fontos döntést kellett hozzunk, a választ intuitív módon úgy kerestük, hogy beleérzéssel, vizualizálva álmodoztunk: a messzi jövőben milyen az az idős nő, aki én leszek? Hol él, milyen környezetben? Mi tölti el örömmel? Mit csinál? Mit eszik? Mit visel? Kik veszik örül? Mi a dolga? Mire van szüksége?
Na, hát ez az, ahol nincs mese: az önmagunk iránti szeretetteljes törődés kötelesség, és emellett KÖNYÖRTELEN NEMEKET kell mondanunk mindenkinek, és mindennek, ami már nem szolgál minket. Kifelé: különösképpen a kizsigerelő helyzetekre, az időnket pazarló emberekre. Befelé: a destruktív szokásainkra, a tompaságunkra, az áldozati mintáinkra.
Ha lányságunk a tavasz, és termékeny éveink a nyár, akkor a menopauza (még ősznek sem hívnám) a Vénasszonyok nyara. Megnyúlnak ilyenkor már az árnyékok, ritkulnak a fákon a levelek, de erősebbek a fények. Hirtelen észreveszünk olyat is, amit eddig a dússág (ahogy mondják: a bőség zavara) elfedett. A redukció megláttat…
Sok nő azért retteg a klimaxtól, mert azt hiszi, az már a vég! A modern világunk pedig nem szereti a véget, a filmek mesés happy end-jei is (tudjuk) valójában félbehagyott történetek. Szinte semmi nem készít fel arra, hogy elmúlás és veszteség is követi ezeket a csúcspontokat – mint ahogy az ősz követi a nyarat, és a vérzés az ovulációt. Mennyivel könnyebb lenne ezeket a témákat elfogadnunk, ha szembenéznénk (ha még van ciklusunk jelen időben, ha már nincs, akkor visszatekintve, felidézve, az emlékeinket újra élve) minden ciklusunkban a vérzés előtti időszak (ún. premenstruációs, pms-es) testi és lelki tüneteivel.
A kiéletlen lehetőségek feletti frusztráltság témái különösen az ovulációs időszakkal kapcsolatosak. Sok nőnek van problémája önmaga tüzének, erejének szabad áramoltatásával. Az életünk során legalább néhányszor előfordul, hogy időszakosan problémánk van az egészséges önérvényesítéssel, vagy blokkolva érezzük kreativitásunkat lefojtottnak, befulladtnak a szexualitásunkat, vagy csatornázatlannak a (gyakran egyébként jogos) haragunkat.
Számomra az volt a fő húzóerő ezzel az éves programmal kapcsolatban, hogy csak 4-szer találkoztunk (mert ezt könnyen be tudtam illeszteni az éves programomba), de ennek ellenére az általad elkészített weboldal segítségével akár napi kapcsolatban is lehettünk. Mind a személyesen mind ezen az oldalon megosztott sok információ, tanács, bölcsesség és hozzászólás elixír volt számomra. Ámulattal tapasztaltam, hogy milyen szépen és mennyire jól működően alakult ki a kapcsolattartás ezen az oldalon veled és a csoport többi tagjával. Fantasztikus női kör alakult ki, ezúttal tehát nektek is köszönetet mondok hölgyek! Neked Réka pedig még egyszer köszönöm a kedvességed, a figyelmed, az anyai gondoskodásod!
Bármelyik programodra szívesen újra mennék. És azért, mert sok minden másról is beszélünk egy-egy találkozáskor, nem csak az adott témáról. Így biztos, hogy mindig kapnék valami újat. Amit nagyon szerettem, hogy gyakorlatias volt az egész képzés, de nagyon szép elméleti hátteret is kaptunk hozzá. Jó volt a gyakorlatokat otthon végezni, vagy egyáltalán a gyakorlatok és a támpontok által tudatosabban megélni az életet. Szerettem nagyon a könyv és zene ajánlatokat is. Rengeteget tanultam! Köszönöm.
Önmagamra való nagyobb, valóban mélyebb odafigyelésemet segítette ez az egy éves program. Saját belső lelki és hormonális egyensúlytalanságaimra világított rá kellő képpen, melyek megoldására, orvoslására elkezdtem megtenni a megfelelő lépéseket.
Egy év alatt tudatosult bennem, hogy mi az újhold és a mi a telihold. Jelentőségében, szimbolikájában. Hogyan élhető meg nőként. Bár még sokszor átrohanok rajtuk, de már nem mindig, vagy egy kicsi megállás sikerül. Néha nagyobb is.
Eddig is törekedtem az öngondoskodás terén fejlődni, de ez az év rendszerbe foglalta ezt a folyamatot, ami nekem óriási segítség. Úgy érzem még mindig nagyon kezdő vagyok ajurvédában, de tetszik a logikussága a kereksége.
