Vannak emberek, nők és férfiak, akik egy életre meghatározóak… Nyomot, nem múló benyomást hagynak akár egy találkozás után is… Nem biztos, hogy “kellemesek”, vagy szórakoztatóak. De felkavaróak. Hatásosak.
Vannak, akik olyan erős “szagot” hagynak maguk után, hogy az ember ösztönösen utánuk megy. Akik miatt vágyódni kezdünk. Vagy akik miatt (például én magam is) akár testben is költözünk, de főleg: lélekben csinosítva érezzük magunkat (öltözünk).
Időnként bemutatok Nektek azok közül, akik az elmúlt időszakban nagy hatással voltak rám.
Az első közülük: Dr. Martin Shaw, a Westcountry School of Myth alapítója, vezetője – aki engem egyszerűen (a maga tömör egyszerűségével) lenyűgöz.
Az, hogy mesemondó, nem foglalja össze azt a vizionárius látásmódot, ami (nemcsak történetmeséléseiből, hanem) a könyveiből is árad.
A múltba néz, ezáltal viszont a jövőbe lát.
És bár saját bevallása szerint annyira nosztalgikus alkat, hogy még az aznapi reggelije kapcsán is képes nosztalgiázni (akivel ez még sosem volt így, az vesse az első követ rá), azzal együtt határozott és érces hangon mondja ki azt, hogy: komoly veszélyben látja a jelenkori kultúránkat.
Több jellegzetes könyvét is olvastam már, volt olyan (Wolferland), ami arról mesélt, hogy vonult el farkas-magányosan az erdőbe, hogy annak vadságában ismét meghallhassa azt, amit a világ kér most tőlünk… Legutóbbi könyve pedig (Smoke Hole) az ezután érkezett meglátásait, és pár lépésben leírható teendőnket foglalja össze egy olyan világban, ahol “sok a network, de kevés a közösség”… Ahol “pozitív affirmációkban bővelkedünk, de áldást szinte sosem kapunk”…
Évek óta keresi, kutatja, önmaga számára is azokat a helyeket itt a Földön, amik (ahogy ő mondja) “igényt tartanak rá(nk)”. Az általános vélekedéssel ellentétben nem mi (emberek) kanyarítjuk magunknak a világot, hanem a világ formál ránk, és a belső erőnkre, kiállásunkra, lojalitásunkra igényt.
Hol van ez az erő? Hol van elásva? Egy olyan világban, ahol a fogyasztás, a harácsolás és a gyarapodás rákszerű motívumai a meghatározóak, hol lelhetünk mélységeinkre?
A szellemi-lelki ökológia útját járó Martin szerint egyszerű a válasz: a természetben. “The Queen and the King must wed the Land” – szerelembe kell essünk, sőt házasságra kell lépjünk a földdel, ahol élünk.
Ahogy írtam: Martin főleg mesemondó. Egy igazi 21. századi trubadúr. Egy élő walesi bárd (aki tényleg wales-i, bár most Dartmoor megyében él). Mesében, mitológiában ragadja meg a leghatásosabban a mondandóját.
Válaszottam tehát tőle egy mesét, amit mi magyarként is ismerősnek érezhetünk. Címe: A Sárkánykígyó.
Ez egy olyan mese, ami nem csak a (kül)világról szól, annál beljebb (is) van, személyesebb. De szól a persze a maszkulin és feminin, a yin és a yang dinamikájáról is… Talán még arról is, hogy torzultan patriarchális világunkban hogyan is viszonyulhatnánk egymáshoz – másképp…
Aki ismer és a munkámat, tudja, fontos kérdések ezek nekem.
A történet, és ahogy azt Martin hangsúlyozza, oly mértékben van tele mély szimbolizmusssal, hogy többször is megkönnyeztem – pedig “csak” egy mese…
Remélem, van időtök megnézni.
Közben talán Angliának egy másik, otthon talán kevésbé ismert arcával is találkozni.
Szeretettel, Réka
(Ha gond lenne a lejátszással: https://www.youtube.com/watch?v=z7-uZSIUSpU
Félreértés ne essék: a jóga nidra TERÁPIA. A leghaladóbb jógagyakorlások közé tartozik, de én főleg azért tanítom, mert a mai világunk hajtásában a mélységesen kimerült nők számára a nidra lehet az az alap, ami segít a hétköznapok (szó szerinti) túlélésében.
2003-ban tanárom volt még Szvámi Satyananda utódjának, Niranjanananda szváminak az unokamenye, Uma Dinsmore-Tuli, aki önmagában is nagyon elismert női tanító, több könyv, köztük a vaskos és lenyűgöző Yoni Shakti c. opusz írónője, akitől egyébként nidra mellett női és kismamajógát is tanultam. Nagy szeretettel gondolok rá, a mai napig inspirál a munkája. Ő egyébként a Yoga Nidra Network vezető tanára is (klinikai hipnoterapeuta és festő férjével együtt). A képen épp ő adja a nidrát egy kliensének.
A Változókor során valójában korábbi identitásunkat vetkőzzük le, önmagunkról alkotott fixa ideáink egy részéből bújunk ki. Persze ez pőrén hagy minket, érzékenyítő, sőt gyakran térdre kényszerítő folyamat, ami élesen megláttatja velünk, kik is vagyunk mi magunk: árnyékostul, fényestül. Emellett kőkeményen szembesít sok, a világunkban zajló (őszintén?) elkeserítő történéssel is. Szerencsére (ha hagyjuk) ugyanilyen intenzitással kapcsol viszont a transz világával, az ego határokon túllépő, spirituális tartományokkal is.
A menopauza olyan folyó, melynek hullámai egy őszintébb, elfogadóbb, a világgal és önmagunkkal intimebb kommunikációs viszonyba sodornak minket. Nem baj, hogy mennyit kapálódzunk közben, az sem, hogy sokszor attól félünk, a fulladás garantált, ezt túlélni biztos, hogy nem lehet… nem baj, hogy újra és újra elveszítjük önmagunkról alkotott korábbi képzeteinket, nem baj, hogy gyakran földig aláz egy-egy élethelyzet, mert a végén mégis partra vet az ár.
Egyik legrégebbi barátnőmmel annak idején, olyan helyzetekben, amikor fontos döntést kellett hozzunk, a választ intuitív módon úgy kerestük, hogy beleérzéssel, vizualizálva álmodoztunk: a messzi jövőben milyen az az idős nő, aki én leszek? Hol él, milyen környezetben? Mi tölti el örömmel? Mit csinál? Mit eszik? Mit visel? Kik veszik örül? Mi a dolga? Mire van szüksége?
Na, hát ez az, ahol nincs mese: az önmagunk iránti szeretetteljes törődés kötelesség, és emellett KÖNYÖRTELEN NEMEKET kell mondanunk mindenkinek, és mindennek, ami már nem szolgál minket. Kifelé: különösképpen a kizsigerelő helyzetekre, az időnket pazarló emberekre. Befelé: a destruktív szokásainkra, a tompaságunkra, az áldozati mintáinkra.
Ha lányságunk a tavasz, és termékeny éveink a nyár, akkor a menopauza (még ősznek sem hívnám) a Vénasszonyok nyara. Megnyúlnak ilyenkor már az árnyékok, ritkulnak a fákon a levelek, de erősebbek a fények. Hirtelen észreveszünk olyat is, amit eddig a dússág (ahogy mondják: a bőség zavara) elfedett. A redukció megláttat…
Sok nő azért retteg a klimaxtól, mert azt hiszi, az már a vég! A modern világunk pedig nem szereti a véget, a filmek mesés happy end-jei is (tudjuk) valójában félbehagyott történetek. Szinte semmi nem készít fel arra, hogy elmúlás és veszteség is követi ezeket a csúcspontokat – mint ahogy az ősz követi a nyarat, és a vérzés az ovulációt. Mennyivel könnyebb lenne ezeket a témákat elfogadnunk, ha szembenéznénk (ha még van ciklusunk jelen időben, ha már nincs, akkor visszatekintve, felidézve, az emlékeinket újra élve) minden ciklusunkban a vérzés előtti időszak (ún. premenstruációs, pms-es) testi és lelki tüneteivel.
A kiéletlen lehetőségek feletti frusztráltság témái különösen az ovulációs időszakkal kapcsolatosak. Sok nőnek van problémája önmaga tüzének, erejének szabad áramoltatásával. Az életünk során legalább néhányszor előfordul, hogy időszakosan problémánk van az egészséges önérvényesítéssel, vagy blokkolva érezzük kreativitásunkat lefojtottnak, befulladtnak a szexualitásunkat, vagy csatornázatlannak a (gyakran egyébként jogos) haragunkat.