A Téli napforduló (S)ÓHAJA

A tél fordulóján a régiek szerint sóhajtásnyi időre megáll az idő kereke és a pillanatba pillantva, időtlen tükörbe nézve mit is látok „lelki szemeimmel” én?

Bár megszületik a fény, melyet ebben a még szinte sebezhető újszülötti minőségében a mi kultúrkörünkben a kis Jézus szimbolizál Karácsonykor – számomra még mindig a sötétségben lelhető bársonyos ragyogás az, ami engem hív (külünösen egy ilyen rendkívüli kihívásokat rejtő 2020-as év végén válaszokat, de legalábbis a jófajta kérdések feltevése irányába útmutatást remélve).

2020. december 19. Chipping Norton. A tegnapi sétám itt Angliában.

Amikor szokásom szerint mélyen a természetre hangolódom, ilyenkor fényességet (még) nem, de csendes vonzást annál inkább érzek! Ez a ragyogás nem kifelé árad, hanem hívása a  sérülékenység erejével szólít meg engem – és persze mindannyiunkat.

Kis (őszinte?) odafigyeléssel egyértelmű, hogy a ma megszületett fény a majd tavasszal és nyáron látványos formájában még nincs sehol! Máshol kell azt keresnünk, egyébként a fától nem látjuk az erdőt, a fogyasztói társadalom által felturbózott, vagy pusztán saját múlandóságunk felismerését elfedni szolgáló, élet-ösztönünket, vágyainkat jelképező ál-csillámok  közt elvétjük a hazafele utat…

De a sötét bársonyos ragyogása, a hívó csend hangja az eredetünkhöz vivő igézés.

Bár ez a ragyogás nem sugárzó, mégis erős. Ez a női misztikában sokszor emlegetett ún. „sötét fény” mágnesként vonz.  Világosság nélkül láttatja meg magát, és bár olyan csendesen, mint ahogy egy nőt a még meg nem fogant gyermek lélek hangja, vagy egy régi-új szerelem emléke hívja, egyszerre a múltba és a jövőbe is vezet.

Sospiri – sóhajok hang nélkül.

Az eredetre már nem emlékszünk. Időtlen-idők óta van velünk. Elég egy illat, egy szín, egy mosoly, egy álom. Elég az, ahogy meglátjuk, amint a téli nap épp kivillan két kopasz ág közül vagy azt, ahogy egy parki pad pirosa átszúrja a környező hideg, fehér ködöt. Elég egy kis hívás és az egész tudás idéződik fel teljes intenzitásában.

Az áldást ontó vágyódás…

A nyári nap a télben úgy hív, mint távolban lévő hívja a szerettét, szerelmesét. És ez a hívás talán nem is több, mint egy érintés nélküli húzás a mellkas közepénél. De hát nem megtanultunk mi már szívvel-méhhel ebbe mint gyöngyházfényű késbe mélyen beledőlni? Forró hévvel nekifeszülni, minden fagyottságot elolvasztva, a szétválasztó téli térfalakat egybeoldva megnyílni? El-elcsodálkozva mindennek tökélyre csiszolódott, boldog fájdalmasságán?

…talán nem más, mint emlékezés.

Emlék személyek és nevek nélkül. Mélyebbről buggyanva, mint ahova fejben valaha is merülhetnénk. Testünk-lelkünk szöveteibe ívódott, genetikánál is meghatározóbb program, mely lépéseink vezérli, kötődéseinket írja, majd felülírja. Működtet, főleg, mikor a legkevésbé sem tudunk róla. Mindenképp (gondoljuk mi, bár tévedünk) valami nálunknál hatalmasabb.

Hívás…

Mint az érzet, mely a vándorló madarakat irányítja haza. Mint az északi sark, ami a tengerész tenyerében hordott iránytű kék csúcsát hívja. Nálunk bársonyos vonzás, méhünkben hordott tájoló, kozmikus tengereken nők számára adott mágnes. Irányt ad.

…és mi megyünk, mert mehetünk,
arra, ahol azok lehetünk, akik mi Magunk vagyunk.

Ezt a csendes sóhajt hallom én – és megérint a kegyelem.


Gyönyörűséges téli napfordulós merülést,
és áldott karácsonyt kívánok mindannyiótoknak!
Méhből-méhbe szeretettel,
Réka

winter_solstice3