Az interjú I. felét ITT olvashatod.

Az eredeti megjelenés helye dr Tamás Zita endometriózissal küszködő nőket segítő honlapja volt 2015. szeptemberében.)

Arról beszélgettünk az interjú első felében, hogy a nők többsége a ciklusa nagy részében egyensúlyvesztésben van. Mit tehetünk azért, hogy egyensúlyba kerüljünk?

Ez azzal jár egy nő életében, hogy először adaptálódnia kell és alkalmazkodnia neki és aztán idővel az életének is a ciklusához. A legtöbbször, ha ezt elkezdi komolyan venni, akkor valószínűleg az életében változtatásokat kell tennie. Már az is nagyon nehéz, hogyan változtassunk az étkezésen, de amikor kiderül, hogy mindennek mi a következménye, és hogy itt sokkal nagyobb az a falat, amit le kell nyelnünk, akkor ott kezdődik el az igazi munka. És ilyenkor kellenek a segítők, a türelmes, nem szó szerinti „bábaasszonyok”, akik azt mondják, hogy ezt meg lehet csinálni, hogy megéri, és hogy higgyél benne. Néha járnak ezzel párkapcsolati konfliktusok, átrendeződések, időnként még szakítások is, munkahely-változások, tehát ez akár ilyen nagy horderejűvé is tud válni. Mindenki a saját problémájának és élethelyzetének megfelelően tud szépen lépésről lépésre ezen az úton haladni. Azt gondolom, hogy

valójában a menstruáció megértéséből – és akkor itt már tényleg a női szakralitásról, mélylelkiségről beszélünk – az egész életünket érthetjük meg.

De nyilvánvaló, hogy nem rögvest és nem az első menstruációs megfigyelési hónap alatt, hanem amikor elkezd beérni az, hogy ez mivel jár. Ha például nekem elsődlegesen az a fontos, hogy megéljem a menstruációmat, de emiatt nem tudok bemenni a munkahelyemre, és szól a főnököm, hogy képzelem azt, hogy e miatt szabadnapot veszek ki, akkor máris megtörtént az első munka. Viszont a jó hír az, hogy majdnem mindig ezek azok a megbetegítő tényezők, amik a fizikai tényezőkön túl a hosszú távú vagy néha érthetetlen betegségek hátterében állnak.

…Ahol sokszor már a körülmények kényszerítik ki egy szélsőséges módon azt, ami nem jöhetett létre önmagától. Nagyon sok endometriózisos nő érintett abban, hogy a menstruáció napjaiban nem tud felkelni, vagy nem tud elmenni dolgozni.

Ez egy nagyon furcsa dolog, de erről sem tanítanak minket iskolában: egyértelmű számunkra, hogy vissza tudjuk tartani a vizeletet, a székletet bizonyos ideig. Érdekes, de arról sose hallottunk, hogy vissza tudjuk tartani a menstruációt… Több nővel beszéltem, aki beszámol olyanról, hogy minimálisan vérzik nap közben, és amikor este hazamegy, akkor buggyan ki belőle egy nagyobb adag. Tehát én azért elgondolkodnék azon, hogy valójában mit is tudunk. Vagy például szülészekkel beszéltem, akik arról számolnak be, hogy a méhszalagokban mennyi feszülés tud lenni, és hogy ez mennyire gátol egy nőt a szülésben. Ugyanezek működnek a menstruációban is, és igenis vissza tudjuk bizonyos mértékben tartani a menstruációt. Itt egyfajta tartás van, és ez nem is feltétlenül görcs vagy feszülés, hanem egy összeszedettség, ami viszont nem jó ezekben a napokban. Erősek, összeszedettek vagyunk, mentálisan fókuszáltak és ilyenkor nem ez a feladat. Minderre még rátesz egy lapáttal az a sok tabu, ami a menstruációt övezi.

Sok nőnek még mindig nem a megtisztulás képei jutnak eszébe a menstruációról, és az, hogy ez egy természetes kiválasztási folyamat, hanem éppen az ellentéte: koszosnak érzi magát.

Nagyon sok nőben van benne az, hogy milyen üzenetet kapott a neveltetéséből eredően, amikor az első menstruációja megjött. Tehát ezek mind ott vannak, amik nem segítik a nőt abban, hogy el tudja engedni a menstruációt, és a menstruációt el kell engedni, és fel lehet fedezni, hogy ez jó. Ezzel persze nem feltétlenül arra gondolok, hogy nem lesz fájdalmas.

A női jóga segíthet abban, hogy a fájdalmas menstruáción enyhíthessünk? Mint jógaoktató mik az ezzel kapcsolatos tapasztalataid?

Nagyon gyakran a testünkben, így például az izomban lévő fájdalmak nem az erőnek a hiányából fakadnak, hanem a tartásnak a túlzásából. A testterápiákban blokkokról szoktak beszélni. Bár a blokk szó pontos, de nem szeretem használni, mert mégis elbátortalanító jelentéstartalmat is hordoz. Én inkább azt mondanám, hogy ezek egyfajta testmemóriák. Valamitől bizonyos izmok vagy az egész testünk elhiszi vagy megszokta, hogy ilyen módon kell magát tartania. Tehát valamilyen módon el kell hitetni az izmokkal azt, hogy egyrészt képesek, másrészt talán még jobb is nekik az, hogyha mást csinálnak. Egészen döbbenetes, amikor a kismamák gyakran az első néhány órán izomlázzal mennek haza, mivel olyan sok feszültség és tartás van akár a vádlijukban, a combizmukban, a hátukban, pedig én aztán nem edzősködöm egy ilyen jógaórán. Ha kibírnak két-három alkalmat, akkor pedig általában már sokkal jobban érzik magukat, és guggolásokat is sokszor meg tudnak csinálni annak ellenére, hogy már lényegesen nagyobb a pocakjuk, és elméletileg elnehezültebbnek kellene magukat érezni. Nem is beszélve, hogy gyakran itt vannak a negyvenedik héten, és innen mennek el szülni. Nagyon sokszor találkoztam azzal, hogy ha sikerül kedvességgel, megértéssel megnyugtatni a testet és a testnek ezeket a memóriáit, hitrendszerét, és sikerül elhitetni vele, hogy lehet másképp is, akkor nemcsak az ellazulás, hanem az erő is megjelenik. Mert az izom sosem attól erős, hogy tart, hanem mindig akkor erős, amikor rugalmas, tehát képes az összehúzódásra és az elernyedésre. Akkor fog tudni az izom erősen húzni, hogyha utána el tud ernyedni. Az összes olyan izom a testünkben, ami a legnagyobb munkát végzi, így a szívizom és a légzésizom, mind ezt a fajta pumpálós dolgot csinálja. És megint visszatértünk ahhoz, amiről beszélünk, hogy

nem a statikus erő az igazi erő, hanem a hullámzó erő, tehát a pulzáló erő. A kismedence belső izomzatára és szalagjaira is ez mondható el, hogy képesnek kell lennie különböző fizikai tartásokra és elengedésekre is. De ehelyett a legtöbb modern nőnél egy állandó tartás van, amiből mégis hiányzik az erő.

A menstruációs görcsösség szimbolikájában valójában egy el nem engedés, ugye?

Igen. A menstruáció alatt konkrétan pulzál a méh, tehát azt is mondhatnám, hogy egy kis szülés, egy kis vajúdás. Kis túlzással mondhatom, hogy méh összehúzodásaink vannak. Sok nő meg is figyeli, hogy van egyfajta hullámzás érzése, ha nagyon erős fájdalmai vannak. Nekem is eszeveszett menstruációs görcseim voltak fiatal lány koromban, tehát amikor már vártam a hányást, mert az volt a felmentő sereg: ha elengedni nem megy, akkor tehát kilököm, és akkor mégis megtörténik valamitől érdekes módon az ellazulás is. Tehát a méh pulzál, és ennek vannak ténylegesen fizikai érzetei, amelyek konkrétan a méhhel és a méhszájjal kapcsolatosak, ugyanis a méhszáj tele van érző idegekkel. Ha ezzel kapcsolatban van egy el nem fogadás, félelem, tartás egy nőben, akkor arra még külön rá is tud feszíteni, ami még tovább ront a dolgon. Gyakran már nem is lehet kibogozni, hogy mikor is kezdődött mindez, és mi történt egy nővel a múltban, ami ide vezetett. Valaki tényleg úgy születik, hogy nem annyira fáj a menstruációja, van, akinek meg rögvest fáj. Néha nem is kell feltétlenül mélyen analizálni.

Azt viszont el lehet mondani, hogy a legtöbb modern nő életéből hiányoznak azok az anyai, homlokra tett hűsítő kezek, az a fajta körülölelés, és anyáskodás, és segítés, mondjuk egy kamaszlánykori menstruáció idején, vagy amikor először megjelenik egy menstruációs fájás.

Képzeljük el, ha ott lett volna velünk egy olyan nő, aki megtanítja, hogy mit tudsz csinálni azon kívül, hogy beveszed a gyógyszert, bemész az iskolába és megírod azt a földrajz dolgozatot… E helyett azt mondja, hogy maradj itthon, én is itthon maradok veled. Sötétítsük be a szobát, pihenjél le, tegyünk oda egy meleg borogatást, és próbáld megérezni, hogy azt, hogy ennek mi az iránya, merre kell mennie, és amikor nehéz, akkor szoríthatod a kezemet.

Adott esetben tehát ilyen módon meg lehetne tanulni, és a lányainknak is meg lehetne tanítani, hogy hogyan éljék meg a menstruációjukat.

Én azt gondolom, hogy minden olyan nő, aki a ciklusával küzd, az majdnem hogy kap az élettől egy gyönyörű feladatot, és ez pedig az, én mindenképp ezt kívánom neki, hogy jó sok gyereke legyen, és jó sok lánya legyen, és azokat a lányokat valami másfajta tudatossággal tudja kísérni el – majd ha eljön annak is az ideje – az ő nőiségükbe. És azt gondolom, hogy erre a Földnek egyébként elég nagy szüksége van. Én nem tudom elképzelni, hogy ez így mehet tovább, ami történik a női egészséggel most ebben a civilizációban, 2015-ben. Nem tudok olyan szakértővel, nőgyógyásszal beszélni, aki ne abban erősítene meg, hogy folyamatosan romlanak a számok, tehát, hogy egyre több nőnek van problémája. Elméletileg a fogamzásgátlóban tárolt hormonok kevesebbek, de mégis úgy tűnik, hogy könnyebben billenek ki a nők az egyensúlyukból. Tehát egészen biztos vagyok abban, hogy valamitől a mi generációnknak ez még egy plusz feladata. Ha a problémáknak nem csak az áldozatiságát éljük meg, hanem egyfajta erőt próbálunk kovácsolni a nehézségből, ha felvállaljuk betegségeink tanításait, akkor egyéni paradigmaváltásról beszélhetünk. Mert valószínűleg egy olyan nő, akinek ezzel meg kellett küzdenie az életében egészen más anya lesz, mint akinek  nem kellett ilyen gondokkal foglalkoznia. Szerintem akár az endometriózis akár más betegségeink kincseket rejtenek, ha hajlandóak vagyunk így tekinteni rájuk. Ha nem áldozati, legyőzetettségi nézőpontból, passzívan tűrjük, hanem – nehézségeit felvállalva – használjuk azokat az aktivizálódó erőforrásokat, és megszülető képességeinket, melyekre épp hogy a betegségünk tanít meg. A betegség egy lehetőség, nem átok – ha mi is így akarjuk.

A női ciklusunk tehát egy önismereti utat tár elénk, és az endometriózis éppen hogy kiált, hogy foglalkozzunk ezzel…

Igen, nagyon izgalmas betegség az endometriózis, ha most nem csak az egyedi, konkrét gyógyulásokkal foglalkozunk. Én azt gondolom, hogy nekem – bár lehet, hogy nem ez a legjobb szó, de – nagyon „inspiráló” betegség ez, mert metaforikus. Azt gondolom, hogy vannak olyan szimptomatikus betegségei a civilizációnak, amik többről szólnak, mint az egyéni eset: mondhatjuk egy egész korszakot jellemeznek. Van az a fázis, amikor egy nő még görcsben fetreng, és nem érdekli a világ sorsa, hanem pusztán egy dolog érdekli, hogy a holnapot kibírja, és fel tudjon állni – és persze ennek a fázisnak meg kell adni a tiszteletet. A fizikai test meggyógyítása elsődleges, de előbb vagy utóbb eljut a nő a  gyógyulás útjára. És amikor már ebben a fázisban tart, akkor én azt gondolom, hogy egy új női központú életmód nagyköveteivé válhatnak azok a nők, akik korábban endometriózissal küzdöttek. Elmesélhetik, milyen az, amikor a nőiségük saját maguk ellen fordul, hogy mi történik egy testtel, amikor nem figyel magára (még ha ez nem csak saját felelősség, figyelmetlenség, hanem okok komplex sorozatának eredménye is). Elmesélhetik: „nézzétek, ez fog mindannyiunkkal, sőt még édes anyaföldünk testével is történni, ha nem állunk vissza finom, érzékeny, rugalmas egyensúlyunkba, ha nem hallgatjuk meg azt, hogy mire van szüksége a testünknek, vagy a földünk, a világunk testének.” Elmesélhetik: „nézd, én jártam már itt, a testemben tapasztaltam meg azt, hogy mi történik, ha ezt az életmódot folytatjuk. Ne tegyük! Változzunk! Figyeljünk! Érezzünk! Rugalmasan alkalmazkodjunk!” És minél több lányhoz, nőhöz, anyához, nagymamához juttatják el üzenetüket, saját személyes példájukat, annál nagyobb eséllyel élhetnek más nők is jobban, és egészebben, azok is akik nem vállalták magukra ezt a „karmát”, ezt a feladatot.

Így néz ki az, amikor elhagyjuk az áldozatiság börtönét, amikor egyéni paradigmaváltást eszközölünk, amikor az átokból áldást kovácsolunk saját magunk, és a közösségi egész számára.

Az egyéni gyógyuláson túl ezt kívánom minden gonddal, betegséggel, endometriózissal küzdő nőtársamnak.