“Élettörténeteinket sajátunkként megélni nehéz: de mégsem nehezebb, mint azzal tölteni az egész életünket, hogy elfutunk előlük. Rizikósnak tűnhet keblünkre ölelni saját sérülékenységünket, de nem veszélyesebb, mint feladni a szabad szeretetáramlás lehetőségét, a közösség érzését, az öröm érzetét. Persze pont ezek a dolgok azok, melyek a legsérülékenyebbé tesznek minket. De amikor készen állunk arra, hogy belemerüljünk sérülékenységünk sötétjének felfedezésébe, akkor találhatunk rá végül saját erőnk határtalan fényére.”  –  Brené Brown

Amikor dolgozom Veletek egyre gyakrabban javasolok az alábbihoz hasonló lelkigyakorlatokat a konkrét helyzetek megoldására. Megosztok egyet itt is, bár jó tudni, nem a legkönnyebbek közé tartozik, hiszen annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy ha gondunk van, akkor elfojtsuk azt, illetve a hozzá kapcsolódó érzéseinket is; vagy (ha ez már tarthatatlan, és kénytelenek vagyunk szembe nézni a problémával) kényszeresen megoldani akarjuk azokat. Magyarán: így vagy úgy elutasítjuk a dolgot és az azzal kapcsolatos érzelmeinket és testi érzeteinket.

Természetesen hasznos dolog több vasat tartani a tűzben. Ha például egy kismama szorong a várandósságával, vagy a szülésével, vagy a kórházon belüli beavatkozásokkal kapcsolatosan, bőven töltünk időt azzal is, hogy a külső világban is praktikus megoldást találjunk a helyzetre. Vagy ha valakinek egészségügyi problémái, házastársi konfrontálódásai, személyiségfejlődéses kérdései bukkannak felszínre persze, hogy fontos az (is), hogy hétköznapi modus operandinkból is igyekezzünk rálátni a helyzetre, és gyakorlati módon nézzünk szembe a konfliktusokkal.

De ez a legtöbbször nem elegendő… Biztos vagyok benne, hogy ezt Te is már többször tapasztaltad az életedben.

Függetlenül attól, hogy a szituáció külső tényezőire milyen ráhatásunk van (ha van egyáltalán), függetlenül attól, meg tudjuk-e változtatni azokat (vagy sem), a történetnek ez csak az egyik fele. Van olyan, amikor gyakorlati módon megoldjuk a helyzetet, így aztán tovább léphetünk. De olyan is előfordulhat, hogy a külső élethelyzet valójában pont egy belső személyiségprogram, vagy struktúra tükröződése, tehát hiába oldjuk meg, ha nem nézünk szembe a belső aspektusokkal is, mert az valós, belső oldásra várva újra és újra megjelenik majd az életünkben.

Görcseink ajándéka

A lényeg az, hogy teljesen mindegy vajon ténylegesen van-e felelősségünk, közünk, hibánk egy nehezebb élethelyzettel kapcsolatosan, az a tény, hogy az életünkben jelen van már önmagában és továbbgyűrűző módon hatást kelt személyiségünk számtalan síkján. Mint a fénypöttyök képen itt, valójában értékes csomópontok ezek – bár addig, míg nem vesszük észre őket ezek blokkok maradnak, fogva tartanak és uralják a hétköznapi reakcióinkat. De a csomók, görcseink mélyén valójában kincs rejlik, hiszen létükkel felhívják a figyelmünket arra, hogy hol is van elakadásunk, hol blokkolt a “flow”, hol kiált oldásért az élet rajtunk keresztüli árama. Így tehát ebben rejlik legnagyobb ajándékuk.

Hihetetlen, hogy hétköznapi személyiségünk struktúrája, alias az egónk, mennyi időt és energiát pazarol arra, hogy ítélkezéseket, játszmákat, kifogásokat, menekülési utakat találjon azzal kapcsolatban, miért is NE kapcsolódjunk ama bizonyos „kellemetlen élethelyzetnek” belső és érző aspektusaihoz… A lefojtás, az érzelmeink megélésétől való menekülés az egyik legmeghatározóbb mozgatórugója életünknek. De érdemes megtapasztalni sebezhetőségünk erejét. (Erről egyébként egy remek TED Talks előadást hallgathattok, magyar felirattal, ide kattintva.)

De mindannyiunk életében előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor kénytelenek vagyunk szembenézni azzal, ami van. Mint szülésnél, a vajúdás intenzív szakaszainál már nincs több idő, lehetőség figyelmünk elterelésére, trükkökre, és nincs más hátra, mint “belemenni a fájdalomba”: a vihar szemébe, a tornádó közepébe. Egyet lehet tenni: elfogadni a helyzetet és (amiről én itt most legfőképp beszélek) a helyzet által felkorbácsolt érzéseinket.

Érzéseink megélése az a sötét alagút, egyfajta szülőcsatorna, aminek másik ajtaja az elfogadás napfényes(ebb) kertjébe nyílik.

Érzelmeink és a test

Itt szoktunk egy konkrét problémába ütközni: részben elfelejtettük érezni az érzéseinket. Mennyivel könnyebb beszélgetni a szomorúságról (vagy akár a boldogságról), mint igazából, testi-lelki szinten érezni, megélni azt…  Gyakran, amikor az elengedésről-elfogadásról beszélgetünk, olyan egyértelműnek és könnyűnek tűnik… aztán meg persze még sem az. Miért? Azért, mert pusztán gondolunk rá, csak mentálisan viszonyulunk az elfogadáshoz.

Azt mondhatnám, hogy amíg a fájdalom nem fáj, addig csak gondolkodunk róla…

Az sem semmi, de nem elég. Ami elmélyíti és felgyorsítja a folyamatot az, amikor ezeket a blokkokat a testi szinten is megengedjük megnyilvánulni. Na, ez az a pont, ahol legtöbbünk rögvest el is jut komfortzónájának határaihoz: ilyenkor szokott előtörni a kontrollálhatatlan zokogás, üvöltés, ilyenkor jelenhetnek meg fizikai tünetek, gyulladások, izomsérülések is… És gyakran mi történik? Megijedünk és újra födőt teszünk a folyamatra (és ez valamikor helyes is).

Amit most itt hangsúlyoznék az a fizikai-testi síkon való érzések-érzetek megélésének engedése, mert tapasztalatom szerint ez az a sík, amivel a leghatékonyabban tudunk dolgozni, aminek a legdirektebb eredménye van – tehát ami a legnehezebb… Amikor problémánk van, érdemes azt megnézni, hogy a testünk hol tárolja a problémára adott érzelmi reakciónk testi tüneteit (hol feszül be, hol blokkolt, hol fáj, hol kényelmetlen, hol “nem olyan, mint szokott”…). És ha sikerült a testünkben lokalizálni a lelki eredetű probléma tüneteit, akkor ott és azzal a konkrét testtájékkal, izommal lehet dolgozni, azt ellazítani, kimasszírozni, ellágyítani. Valójában erre a gondolatra alapszik az összes testterápia, kineziológiától kezdve a jógáig.

Kit/Mit engedek és fogadok el valójában? 

Tehát amikor az alábbi gyakorlatban megbocsátásról, elfogadásról beszélek, akkor nem azt a neo-spirituális, kissé szirupos, „szeressük egymást gyerekek” (még akkor is, ha ez nekem is, neked is rossz) típusú elfogadást javaslom. Nem a másikat, a másik igényeit, nézőpontját, hibáit „kell” elfogadni, és nem másnak „kell” megbocsátani. Amikor így gondolkodunk gyakran még mindig manipulálni, uralni akarjuk a helyzetet: vagy saját magunkat, érzéseinket, vagy éppenséggel a másikat akarjuk kontrollálni.

Számomra a valódi megbocsátás, elfogadás arról szól, hogy megbocsátom magamnak és elfogadom a magamon belüli sérüléseket, a fájdalmakat. Megengedem, hogy ezek felszínre jöhessenek. Megengedem, hogy ezeket érezzem, és a testem is érezze (fejben nem elég). Engedem, hogy ezek a tartalmak a maguk idejében és a maguk tempójában távozhassanak. Nem akarom sem gyorsítani ezt a folyamatot, sem visszatartani. Átadom magam annak az áramlatnak, ami egyszerűen attól indul be, hogy leveszem a “födőt a fazékról”… De fontos, hogy a fókusz az áramláson, és ne az eredményen legyen.

Az áramlat (és mindaz, amit az áramlat magával sodor) lesz az, ami aztán a külső világunkban is tükröződni fog, oldásként, megoldásként.

Érdemes elkezdeni ezt kultiválni az életünkben és megnézni, mi az, amit ez magával hoz, mi az, ami manifesztálódik, megnyilvánul ráadásul anélkül, hogy az az Egó korlátozott perspektívából születő ügyködéseinek lenne eredménye. Ez a valódi és tudatos, és mégis hétköznapi akarat- és szándékmentes teremtés. Ez az, ami fénysebességgel változó világunkban egyre hangsúlyosabb és fontosabb.

A következő gyakorlat egy nagyon egyszerű „magunkba ülés”, szeretettel osztom meg veletek, de nem szükséges a konkrét szavak szintjén gyakorolni, remélem, a fenti gondolatok segítségével sikerül majd a lényeghez kapcsolódni.

Barátodként az Úton,
Réka

---

Gyakorlat: „Belső elfogadás légzésmeditáció”

Ülj le nyugalomba. Szánj egy pár percet arra, hogy a figyelmed megtalálhasson egy olyan élethelyzetet, amiben mással vagy saját magaddal kapcsolatban csalódottságot, fájdalmat, félelmet, szorongást, kontrollvesztést vagy más nehezen elviselhető érzést tapasztaltál…

Vedd rá magad egy kis időre, hogy ezek az érzések most ismét a felszínre törhessenek, és engedd meg, hogy itt és most ismét érezhesd azokat. Fókuszálj a testedre és amennyire lehet, igyekezz pontosan megtalálni azokat a testi helyeket, ahol ezeket az érzéseket tárolod. Kifejezetten a testi érzetekre (tehát nem a lelki érzelmekre) figyelj most.

Kis idő múltán (ne siess) érezd a légzésed, anélkül, hogy annak a természetes ritmusa megváltozna… Érezd, ahogy a légzésed beleáramlik és átmossa ezeket a testtájékokat: lélegezz ezekre a helyekre a testedben ellazulást, kedvességet és elfogadást. Egyszerűen csak fogadd el, hogy vannak ilyen érzéseid, és hogy vannak testi tartásaid.

Nem kell, hogy bármit is aktívan csinálj ezekkel a testi érzetekkel, és lelki érzelmekkel: nem kell, hogy kilélegezd, nem kell, hogy „elküldd”, nem kell, hogy elfojtsd, nem kell, hogy „kiégesd”… Egyszerűen csak engedd meg, hogy érezd az érzéseidet és azt, ahogy a tested ezeket őrzi… Most megbocsáthatod magadnak, hogy ezek az érzések itt vannak benned. Nem az a baj, hogy benned vannak, hanem hogy nehéz elviselned, hogy benned vannak.

Nyisd meg magad annak a gondolatnak, hogy ezek az érzések nem pusztán pillanatnyi életed, vagy élethelyzeted eredményei, hanem egy ősi, kollektív, réges-rég elfeledett történet során ragadtak beléd. Ez a történet szinte nem is a tiéd, mégis van hozzá közöd, mégis hordozod a hatását magadban. A történet már rég nem is érdekes, akár el is feledhető…

Lélegezz magadba elfogadást, megbocsátást, érezz kedvességet magad iránt, és mindazok irányában, akik kapcsolódhatnak ehhez a történethez, mindazok irányában, akik sérülhettek.

Maradj benne ebben az állapotban egészen addig, amíg csak képes vagy rá. Ne fuss ki belőle, ne fojtsd el a kellemetlen érzéseket. Oldd fel magadban a gyors eredmény elvárását, vagy annak jól begyakorolt igényét, hogy a fájdalomtól gyorsan megmenekülj.

Ha benne maradsz, a tiszta jelenlét elvégzi helyetted a munkát.