Mivel első gyerekeim ikrek voltak, mindig is izgatott a méhlepény.

Amikor ez megtörténik, egy másik csoda zajlik le: ugyanannak a petesejtnek a méhfal felé eső oldalából lesz a méhlepény, a másik feléből pedig a gyerek.

Ugyanabból az egyből lesz kétféle más.

Én ezt ikres anyukaként “nem tudtam” másként (úgy esett jól) értelmezni, mint hogy a lepény (önmagában egy hihetetlenül intelligens szerv!) a gyerekek “ikere” (ahogy később megtudtam régi magyar nevén a “mása“, vagyis a másikja).

Hát íme néhány kép a végeredményekről. Gyönyörű! Így néz ki, amikor háborítatlanul születik meg, illetve amikor művészeket ihlet meg a csodájával. Már érthető, miért fa alá ültették. Régi magyar neve (“mása“) azt az ősi bölcsességet tükrözi, hogy a méhen belüli gyerek életében legelőször az egységtudatot ezzel a szervvel éli meg… Nem mindegy, hogy hogyan válik el tőle…

Olvass tovább, hogy erről többet tudhass!

BŐVEBBEN A NÉPSZOKÁSOKRÓL

Idézek (sajnos a forrás homályos, hozzám is ismerősön keresztül jutott el).

“Az élet fája”

Gyönyörű képződménye a természetnek a méhlepény, amelynek mintázata a baba felől leginkább egy fára hasonlít. Talán nem véletlen, hogy a világ egyes kultúráiban elterjedt népszokás, hogy a baba érkezésének tiszteletére fát ültetnek és a csemete alá a placentát is elhelyezik. Széles körben gyakorolják ezt Ausztráliában, Új-Zélandon, Hawaion vagy éppen Malajziában, sokszor a kórház maga teszi fel a kérdést a nőnek, óhajtja-e hazaszállítmányozni a funkcióját vesztett szervet.

Maori nyelven egy ember otthonát ugyanaz a szó jelöli, mint magát a méhlepényt, ezzel is jelezvén, az ember ott van otthon, ahol az egykor őt tápláló szervből egy másik élőlény hajtott ki. A méhlepényt sok kórházban nem szívesen adják oda az embernek, ha ilyen igényünk van, azt feltétlenül jeleznünk kell, s a rosszalló pillantásokra is jó, ha felkészülünk, annak ellenére, hogy alap emberi joga minden anyának, hogy maga döntsön méhlepénye sorsáról.

A következő gondolatokat pedig a Lótusz születése blogon találtam, és nagyon örültem neki! Majd egy másik írásomban ezekre kitérek, több gondolatom van ezekről a hagyományokról. Sajnálom, hogy sok közülük babonának számít ma: valójában arról van szó, hogy ezek ősi, női energetikai megfigyelésekre alapultak, de ez a tudás az idő homályába és feledésbe merült, ami pedig megmaradt, az babonaszerű berögzültségekké silányult. Pedig, pedig… De ezekről bővebben szoktunk beszélgetni a Női csoportjaimban is. De ígérem, itt is megosztok erről némi tanítást hamarost. 🙂

“Hagyományok Magyarországon

A Magyar Néprajz VII. kötetében – Népszokások, néphit, népi vallásosság – sok érdekességet olvashatunk. Elődeink kiemelkedő szerepet tulajdonítottak a terhesség időszakának, amitől a mágia sem maradt távol. Az anyák önmaguk és magzatuk védelme érdekében mágikus erejű és szentelt tárgyakat viseltek, vagy ágyukba helyezték azokat. Például villámsújtott fa szilánkját, nyírfaág darabját, tömjént, fokhagymát.

Számos vidéken a terhesség ideje alatt heti négy alkalommal böjtöt tartottak a szülő nők védőszentjei tiszteletére. A terhes nő tisztátalannak számított, akárcsak a gyermekágyas vagy a menstruáló nő. Tilos volt főznie, varrnia, palántáznia, befőznie, savanyítania, szemetet kivinnie, söpörnie, tésztát kevernie. Tilos volt dagasztania – nehogy keletlen legyen a kenyér -, tilos volt vizet húznia a kútból – nehogy a kút férges legyen, a víz pedig tisztátlan -, tilos volt kijárnia a házból vagy a portáról – nehogy jégverés érje a határt.

Azon már végképp mosolyogtam, amikor azt olvastam, hogy a gyermekágyas nő 6 hétig csak patkós csizmában járhatott. A szülés szerencsés lefolyását is számos mágikus esemény kísérte. Olyanok, mint fiók, ajtó nyitogatása, lakat kizárása, üvegbe belefújás, szentelt amulettek használata, tömjénnel füstölés, a férj általi harang meghúzás, és az anya behintése szenteltvízzel. Tilos volt a szülő nő ágyának a szomszéd felé eső fal mellé helyezése, de tilos volt a beszéd is szülés alatt.

Azt tartották, hogy a születendő gyermek nemét, tulajdonságait, életsorsát, szerencséjét már a szülők házasságkötési rítusa befolyásolja. Fontos volt minden, ami a csecsemő életében először történt. Borral mosták le arcát, hogy piros arcú legyen; imakönyvet érintettek hozzá, hogy vallásos legyen; subára fektették, hogy göndör hajú legyen; kezébe pénzdarabot adtak, hogy takarékos vagy gazdag legyen; tűt, kalapácsot és egyéb szerszámokat adtak neki, hogy ezek használatában ügyes legyen. Első fürdetéskor tojást ütöttek a fürdővízbe, hogy a gyermek szép legyen; a lányok fürdővizébe férfigatyát tettek, hogy sok kérője legyen; lúdtollat, hogy „könnyű élete” legyen. Rontáselhárító céllal a fürdővízbe köptek, a pólyakötőbe vagy a pólya alá fokhagymát helyeztek. Gyermekágyas időszakban az anya újszülöttjével lefüggönyözött díszágyban feküdt – jelképezve a tisztátalanságot, de egyúttal védelmet is adott. Másik anyának nem volt szabad a gyermekágyas előtt átnyúlnia vagy ágya szélére ülnie, mert ezzel elvihette az anyatejet.

A gyermek életében az egyéves kor jelentette az élet legkockázatosabb időszakaszának végét. Ebben az időszakban a kisgyermeket ha átlépik, nem nő meg; ha tükörbe mutatják megvakul; ha bölcsőjét üresen ringatják, meghal – ha másik gyerek ringatja, kettőjük közül valamelyik meghal. Tilos volt egy éves korig a gyermek haját, és körmét levágni, mert hazug és tolvaj lesz. A Magyar Néprajz továbbá arról is említést tesz, hogy a burkot, méhlepényt, és köldökzsinórt mágikus tárgyként kezelték. A köldökzsinórt összecsomózva eltették, és 7 vagy 12 éves korban kioldatták azt a gyerekkel – ha sikerült kioldania, azt mondták ki, hogy valamilyen többlettudása lesz. Burokban születés esetén a megszárítva eltett magzatburkot zsebben vagy más módon hordták védő hatása miatt.”

Az alábbiakat pedig a Mélykúti Andrea dúlatársamtól idézem:

Akik haza szokták vinni, azok el szokták temetni, esetleg fát ültetnek fölé. Régi magyar népszokás volt, hogy ha lány gyermek született, akkor almafát, ha fiú, akkor körtefát, viszont ha papnak szánták az újszülöttet, akkor dió fát ültettek a lepény fölé. Népszerű lett a placenta-lenyomat is, amiből igazi művészi alkotások is készülnek.

A kínai orvoslás évezredek óta gyógyszeralapanyagként tartja számon a méhlepényt: az ebből készített gyógyszereket nemcsak kismamáknak ajánlják, hanem gyengélkedő betegek erősítésére is (pl. anémiában szenvedőknek). Európában egészen az 1700-as évek végéig jellemző volt, hogy a gyermekágyas asszonyok elfogyasztották a saját méhlepényüket. Különösen akkor, ha az előző szülések idején is lassan épültek fel. A mai napig több iparág is használja a placentát alapanyagként: a gyógyszeripar mellett a kozmetikai ipar is előszeretettel alkalmazza a gazdag fehérje- és antioxidáns-tartalma miatt (pl. juhok placentáját).

A néphagyományok tükrében: mágikus tárgy, méhlepényevés, névadás

Ha egy kicsit tovább kutatunk a történelemben, megtaláljunk, hogy Magyarországon régen a magzatburkot, méhlepényt és köldökzsinórt mágikus tárgyként kezelték. A Magyar Néprajz olyan „felhasználásról” is említést tesz, hogy a köldökzsinórt összecsomózták, majd eltették és 7 vagy 12 éves korában kioldatták azt a gyermekkel – amennyiben a feladat teljesítésében sikerrel járt, akkor azt mondták róla, hogy felnőttként valamilyen különleges tudással fog rendelkezni. Ha valaki burokban született, a megszárítva eltett magzatburkot zsebben vagy más módon hordták magukkal a neki tulajdonított oltalmazó/védő hatása miatt. Olyan történetekkel is találkozhatunk, amelyekben beszámolnak olyan szokásokról, ahol a régi magyar bábák áttörölték az anya arcát háromszor a méhlepénnyel, mielőtt az harapott volna belőle. Ezáltal előzve meg a vérzést a benne levő oxitocinnak köszönhetően.

Sajnos az inkvizíció során Európában, Afrikában és Dél-Amerikában a bábákat boszorkánynak kiáltották ki, és megölték őket. Velük együtt így a szülésről, a méhlepény kezeléséről felhalmozott tudást is megsemmisítették. Néhány történet azonban szerencsére fennmaradt, főleg meséken, mondákon vagy irodalmi alkotásokon keresztül.

Ezekből tudjuk, hogy a svédek például elégették a méhlepényt. Több kultúrában visszaadták a földnek ezt a csodás szervet. A kínai nők megették, Japánban és Koreában megmosták és eltemették ünnepélyes keretek között. A kwakiutl indiánok a lánygyermekek méhlepényét elégették, a fiúkét pedig hagyták a madaraknak megenni – úgy hitték, hogy ettől a fiú látnoki képességekre tesz szert.

A különböző kultúrákban, hitvallásokban a méhlepénynek nevet adtak aszerint, hogy milyen szerepet vagy erőt tulajdonítottak neki. Nevezik például léleknek, titkos segítőnek, testvérnek, nagyanyának és lehetne sorolni tovább.

A legtöbb civilizációnak megvan a maga, mai szemmel nézve, érdekes vagy akár meghökkentő hagyománya a méhlepény misztériumát illetően.

A méhlepény virágkora

Érdekes tendencia, hogy az utóbbi időben nő azoknak a száma, akik valamiképp  elfogyasztják a saját placentájukat a szülést követően (a placenta latinul azt jelenti, hogy torta, kalács; a születésnapi tortának, ünneplésnek is ez lehet az eredete). Méhlepényből jellemzően tinktúrát, kapszulákat vagy egyéb szert szoktak készíteni, de az erősebb gyomrúak akár vitalizáló turmixként, frissen elkészítve is elfogyasztják. Azt tartják, annak a babának és annak az anyukának tud a legjobban segíteni, akihez tartozott, s „tiszta” placentából a legalkalmasabb szert készíteni, vagyis amelyik olyan anyukától származik, aki a szülés során nem kapott medikális szereket, gyógyszereket, mivel azok is belekerülnek a lepénybe. A CDC (Centers for Disease Control and Prevention) viszont például óva int a placentaevéstől egy konkrét eset kapcsán, mert a nem kellő hőkezelés okán nem pusztul el minden patogén benne.

Amióta felkapott lett ez a régebben teljesen tabu téma néhány ismert édesanyának köszönhetően, azóta elég ellentmondásos helyzetbe került a placentophagia (méhlepényevés). Tudjuk, hogy az állatok (főleg az emlősök, a teveféléket leszámítva ) szülés után megeszik az utódaik placentáját. Azt is tudjuk, hogy több előnye is van eme ösztönös viselkedésüknek: a placenta nem csak táplálékforrás, de olyan anyagokat is tartalmaz, amelyek az állatoknál szerepet játszanak az utódgondozás, az anyai viselkedés elindulásában. Ráadásul ezzel eltüntetik a szülés nyomait, szagát a rájuk vadászó ragadozók elől.

De mi van az emberrel?

Egyelőre nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű tudományosan igazolt érv arra vonatkozóan, hogy javasolandó-e a nőknek a saját méhlepényük megevése, avagy sem.

A placenophagiát, illetve a méhlepényét elfogyasztó anyát gyakran kritizálják, sőt ezt többen kannibalizmusnak nevezik. Ezzel ellenétben vannak olyan kultúrák is, ahol nem tabuként tekintenek a placentaevésre, hanem a szülés-születésnek természetes együttjárójaként (pl. kínai, vietnámi, mexikói). Ők azt vallják, hogy a tápanyagokban gazdag méhlepény segít az anyának a szülés utáni felépülésben. Ha a szülés utáni napokban, hetekben a kismamák beszedik a placentából készült szert, sok kedvező hatásról szoktak beszámolni (több energia, fájdalomcsökkenés, vérzéscsökkenés, vasszint-növekedés, hormonháztartás-rendeződés, gyermekágyi depresszió megelőzése, anya-baba kötődés fokozása, hajhullás mérséklése,  a tejellátás növelése – utóbbit tanulmány is bizonyította).

Legtöbb esetben és legtöbb helyen csupán a várandósság kilenc hónapja alatt irányul némi figyelem a placentára, sokszor kerülendő téma, amelyről jobb nem is beszélni; sokan nem is látták a sajátjukat. Pedig talán nem véletlen, hogy annyi rítus, hiedelem, hagyomány kapcsolódik hozzá, amelyen keresztül jobban megismerhetjük ezt a csodálatos szervet.